Szavazósdi

Egyik internetes hírportál ekképp állítja be válaszait arra a kérdésre, mi teszi tönkre a családokat: külföldi munkavállalás, bizonytalan anyagi körülmények, időhiány, alkoholizmus, családon belüli erőszak, depresszió, melegházasság…
Ezekre lehet kattintani. Valóban, mindegyikben van valami. Amelyik szó a legtöbb pontot kapta, az vezet. Az az igazság. Mert hát a többség – legalábbis az olvasók többsége – ezt szavazta meg. Ez így demokratikus. A közvélemény-kutatás könnyed, korszerű formája. Csak meg kell kérdezni a tömeget, mert a harsogó kisebbség többségi szavazata szüli az aktuális igazságot. S akkor bizony a még oly kőbe vésett törvényeknek is meg kell térdelniük. Így lehet elegánsan behódolni a „többség” akaratának.
Engem most már nem is eme mesterséges többség harsogása izgat, hanem hogy lassan mindenről szavazunk. Tüntetően, felvágott nyelvvel véleményt formálunk, értékítéletet nyilvánítunk. Odatoljuk a másik pofájába fészbukostól, twitterestől. Minél hangosabban győzködjük egymást bunkóságunkról, annál meggyőzőbben hangzik, s egy idő után nemcsak a hasonszőrű kisebbség hiszi el, s nemcsak a többiek, hanem mi is. Az isteni törvényektől, az örök érvényű igazságoktól lecsupaszított, ma már kényszerzubbonyként, de örömmel viselt, nyakló nélküli szabadságérzetünkben megszavazzuk azt is, hogy ne süssön a nap, ne legyenek természetet, társadalmat összetartó törvények, elvek, értékek, és ezt sokszínűségnek, nagyvonalú toleranciának, „multikultinak” nevezzük. Finom-vegyes felvágott. Saláta. Caciki. De ciki.
Nehogy már csak a férfi és nő életfogytig tartó elköteleződésén alapuló kapcsolatot nevezzük házasságnak. Nehogy már az édesapa, édesanya és a gyerekek együtt alkossanak csak családot. Nehogy már konzervatív, bigott, begyepesedett, középkori jelzővel illessen valaki, hisz akkor kilógunk azok köréből, akikre a többiek számíthatnak…
Ha már kiengedtük a szellemet a palackból, ha már nem vagyunk urai magunknak, és csak a rosszra hajló akaratunk maradt meg, ingatag vágyaink, ingereink vezérelnek, hadd engedjünk még a szorításból. Hadd tegyünk még egy lépést hátrafelé, miközben szelfizzük magunkat a szakadék szélén. Hadd tegyünk még engedményeket olyan területeken, amelyekre nem is lenne hatáskörünk. Hadd szabjuk meg mi az élet célját, alaptörvényeit és adottságait. Majd a jólét, majd a tárgyak, majd a gépek adta életszínvonal „kiegyenlíti” úgyis a fejlődési rendellenességeket. Mi majd korrigáljuk, amit Isten vagy a természet „elrontott”. Mert ugye manapság mindent lehet. S mindennek az ellenkezőjét is…
A család „hagyományos” megnevezése egyébként is régóta kizáró jellegű: kizárja az aberráltakat, a devianciákat, a vénlegényeket és vígözvegyeket, az elváltakat, a szingliket, a különféle címen és „jogon” élettársi kapcsolatban, transz-genderségben, saját maguk „szabadon” választott identitásában ténfergőket, ideig-óráig együtt élőket. Nem szégyelljük felrúgni az emberiség életét fenntartó évezredes alapsejtet, csakhogy hódolhassunk a hőn áhított haladásnak, a korszellem csábító divatjának.
Család, légy azzá, amivé válnod kell – visszhangzik a lelkemben Szent II. János Pál pápa felhívása, amely a karácsonyi pásztorjátékunk vezérmotívuma is volt. Ő egy percig sem állította, hogy nem léteznek csonka családok, beteg vagy sérült, fájdalmas helyzetek az emberi kapcsolatokban, amiket szívünkben hordoznunk kell, és segíteni és bátorítani kell őket, hogy ők is felfedezzék istenadta méltóságukat, értéküket. De attól az eszmény bizony eszmény marad, örök érték, amelyre maga Isten vállalt garanciát. Nem kell a szinteket, a jót és a rosszat keverni. Az eszményhez közelíteni kell. Ez feladat és lehetőség, sőt kötelesség is. A fenn- és megmaradásunk záloga. Egészen lenn, a biológia szintjén is. Mert nem a migránsok oldják meg a szaporulat és a munkaerő kérdését, hanem több gyermeket vállaló, Istenben bízó és egymást szerető egészséges családok. Ez nekünk módunkban áll, keresztény hivatásunkból fakadóan is. Ez elvitathatatlan jogunk és kötelességünk. A vér, az emberi természet is erre kötelez. S nem a zsebünk vagy a pénztárcánk miatt szükséges. Kezdve a gyermekneveléstől a szexuális felvilágosításon át a pozitív szülői, apai-anyai mintákig, el egészen a médiában bemutatott család- és jövőképig. Már az szomorú, hogy alkotmányos joghézag alakult ki mifelénk erről, és népszavazást kellene tartani, hogy tudatosodjék újra bennünk.
De a politikai felhangokon túl, nem kellene a magukat tüntetőleg a kisebbség megvédőinek beállítóknak tükörbe nézniük, hogy volt-e édesapjuk és édesanyjuk? Vajon ők kiktől kapták az életet? S ha rossz példát láttak, nem azon kellene dolgozniuk, hogy kijavítsák, elsősorban a saját, szép családi életükkel? Nem azért kaptak többségi szavazatot választóiktól, hogy a parlamentben is a keresztény családeszményt hirdessék, megszavazzák?
A szavazógép, úgy tűnik, szándékosan kifelejtette, magyarán elhallgatta a legfontosabb választ, amire kattintani lehetne: a családot a hitetlenség s a szeretetlenség teszi tönkre. Nos, itt kezdődik az igazi agymosás, valódi manipuláció. A szabadosság sötét árnya nem felvilágosít, hanem beszűkít. A média kloákáival karöltve árasztja a hígító, elbizonytalanító, szent értékeket nevetségessé tenni akaró szirupos semmit mint „többségi” világfelfogást. Itt nálunk is. Tőlünk nyugatabbra sajnos már erőteljesen látszik ennek az „eredménye”. Nem csoda, hogy az afrikai autószerelőtől már nem merné megkérdezni: feketén nem vállalja?
De hogy a családhoz már nem szükséges férfi és nő, és nem szükségesek a gyermekek – így együtt –, főleg házasságra alapozva, ezt viszont bőszen sulykolja a maga szekuláris jogrendjében is.
Hadd múlja felül posztmodern ürgénk üressége még a kommunisták sötétségét is.
Elvégre ő így szavazott…peterpater.com

Ft. Sebestyén Péter