Sütő időszerűségéről

Idén lett volna kilencvenéves a Herder- és Kossuth-díjas író, aki immár több mint évtizede nincs köztünk. Sütő András (1927–2006) hetvenkilenc esztendeje, amelyet ezen a világon töltött, sok, s ugyanakkor kevés is. Azt szokták mondani – főleg a fiatalabbak –, hogy ez a majdnem nyolc évtized nagyon hosszú idő, majdnem felfoghatatlanul sok, de – az idősebbek – már másképp vélekednek. Sok év, hosszú, tisztességes életkor. De mihez képest? Az ember még ma is élhetne. Ahogyan az író itt van közöttünk. Sokkal jobb, ha az alkotó fizikai valójában él még, s működik, mert akkor a mű is gyarapodik, tágasabb időszeletet lát és láttat a művei által.
Ferenczy Ferenc nyugalmazott főállatorvos és a Sütő András emlékét ápoló baráti társaság kezdeményezte – épp András-nap előestéjén – az A gyertya könnye című előadást, amelyet Székelyudvarhelyen tekinthettek meg azok, akik arra időt szakítottak.
Kincses Elemér rendező az író műveiből állította össze az előadás szövegét, amelyet aztán Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina közreműködésével állított színpadra. Kincsest nem kell bemutatni az erdélyi és székelyföldi kultúrakedvelőknek, évtizedek óta sikeres rendező és hiteles író. Kilyén Ilka színművésznő ugyancsak több évtizede van a pályán. Mivel mindketten marosvásárhelyiek, ide vonatkozóan hitelességüket az a tény is növeli, hogy Sütőt – az embert és írót egyaránt – személyesen ismerhették, aki 1954-től kezdődően élt ebben a városban. Több mint bizonyos, hogy sok személyes találkozás, emlék, közös munka van, amelyet színházi berkekben együtt éltek meg. Ritziu Ilka Krisztina – Kilyén Ilka lánya – már egy másik generáció. Talán csak baráti társaságban, szűk családi környezetben ismert meg bizonyos részleteket Sütő András életéről, s művével inkább színházlátogatóként, olvasóként, majd színművészként találkozhatott. Élmény, nyersanyag lehet számára a befejezett életmű, mint bárki másnak. Épp ezért – gondolta a rendező – hatásosabb, ha ellenpontozva szerkeszti egymás mellé, feszíti egymásnak a Sütő-szövegeket a két szereplő által. Így nem gyengítik, inkább folyton erősítik a drámai hatást.
Eltelt három, sőt négy évtized is a Sütő-drámák – parabolák – keletkezése óta (1975–1980), az Anyám könnyű álmot ígér (1970) majdnem fél évszázada jelent meg könyv formájában, de az Engedjétek hozzám jönni a szavakat is bőven negyvenéves immár (1977). Nyilvánvaló, hogy az életmű nagyobb része az átkosban keletkezett. Sütő András a marxista igentől nagyon hamar eljutott az ideológia elvetéséig. Bár közéleti szereplőként sokáig aktívan politizált (1965–1977 között parlamenti képviselő volt), a saját helyzetét is drámai szituációként élve meg, az adott lehetőségek közepette próbálta kimondani a hivatalosan ki nem mondhatót. Kimondta és vállalta.
Újrahallgatva a Sütő-életmű legjavából kiragadott esszenciákat, magától értetődő volt a folytonosság és az aktualitás. A hatalom jelenléte, a nyelvvesztés, az elidegenedés, a gyökértelenség napjainkban is nehezíti az életet. Még akkor is, ha adottak a fogyasztói lét keretei – információk áramlása, a technikai fejlődés által kitágított és megnyitott világ, az utazás és a fogyasztás szabadsága –, ugyanazok a nyavalyák kínoznak az erdélyi és emberi létben.
Az előadás egy ma már általánosnak mondható jelenettel indít: az anya elveszi lányától az okostelefont, a 21. század elejének e kultikus tárgyát, amely mindenekelőtti és mindenek fölötti egyeduralkodó eszköz. Gyakran felötlik az emberben, hogy mi manapság az élet: az okostelefon, azaz a közösségi portálok, az internet aktív használata közben eltöltött idő, esetleg minden egyéb, ami azon kívül történik? A telefon „leesik” a hálózatról, és elkezdődik a színpadi játék. Anya és lánya, a fiatal és a középgeneráció mondja a magáét egymásnak Sütővel, Sütő által, s így szólítja meg a nézőt is.
Majdhogynem megnyugtató, hogy az ifjúság képviselője érti az elmondottakat. Érzi. Talán mégsem eléggé… Anya és lánya számos alkalommal lépett fel együtt énekes szerepekben is. Itt is sor kerül közös éneklésre, többször, népdal- és virágének-részleteket adnak elő. A két igen kulturált és összeszokott hang azonban gyakran nem képes egymásba kapaszkodni. Disszonáns, olykor bántón fals Ritziu Ilka Krisztina énekhangja. Vajon ezt rosszul érzékeltem? Véletlen volt? Vagy a rendező akarta így, hogy érzékeltesse: érdekli a következő generációt mindaz, amit elődei felhalmoztak, amiből táplálkoztak, de egyáltalán nem biztos, hogy képes annak meg- és fenntartására, esetleg továbbadására. Bármennyire is akarja. Hiszen később – az előadást követően – rákapcsolódik ismét a „rendszerre” az a fránya készülék, és folytatódik az élet. Hol? Itt? Vagy inkább a virtuális világban, ahol „arckönyveink” dacára is arctalanok, jobb esetben egyenarcúak vagyunk-leszünk…

Simó Márton