Születésnapi beszélgetés József Magdával – Vágyainkért érdemes küzdenünk

Kovácsné József Magda tanár, nyelvész, újságíró, szerkesztő Kápolnásfaluban született 1942. július 1-jén, közel ötven éve azonban Kolozsváron él. Hetvenötödik születésnapja apropóján elektronikus levélben faggattam.

– Mit jelent az ön számára a szülőfalu?

– Szüleim földművesek voltak, a hegyvidéki hűvös időjárás, a köves, sovány termőföld kemény munkához szoktatta őket. Sajnos korán elváltak, apámat hétéves koromban láttam először futólag az utcán, miután az orosz fogságból hazatért. Édesanyám és kerekesmester-gazdálkodó nevelőapám családjában nevelkedtem anyai nagyszüleim gondoskodó szeretete kö­zepette. Noha korán, tizennégy évesen elkerültem otthonról, és közel ötven éve Kolozsváron élek, máig kápolnásfalvinak érzem magam. Amióta szüleim meghaltak, sajnos egyre ritkábban látogatok haza.

– Van emléke az anyanyelvvel való találkozásáról vagy az anyanyelvre való eszméléséről?

– Gyermekként figyeltem a felnőttek beszédét. Hosszú téli estéken gyakori vendégeink voltak az idősebb férfiszomszédok, a konyhában beszélgettek napi témákról, az időjárásról, a gazdaságról és legtöbbször a politikáról, szidták a rendszert, várták az amerikaiakat. Tanulás vagy olvasás közben fél füllel őket hallgattam. Felfigyeltem a gyenge fokú ö-zésre, persze akkor nem tudtam a jelenség tudományos nevét: embör, gyermök, édösanyám – mondtuk, megjegyeztem és természetesen magam is használtam az érdekes tájszavakat. „Ha mennydörgött, lestük a mezőn, jön-e az eső, siessünk, mert a Hargitán görget, télen sikoláztunk a jégen”. Olvastuk a könyvtári könyveket, kedvenc tantárgyam a magyar irodalom lett, éreztem, legszívesebben magyar szakos tanár lennék. Gyermekkoromból halvány emlékeim vannak a nyelvről, feltűnt viszont az, hogy milyen érdekes beceneveken szólítják, emlegetik egymást az emberek.

– Hol járt iskolába? Hogyhogy szövőnői szakképesítést szerzett és miért éppen Sepsiszentgyörgyön?

– A hetedik osztály elvégzése után nem folytathattam középiskolában a tanulmányaimat. Ká­polnásfalu mint hegyvidéki település megúszta a szövetkezetesí­tést, de a magángazda családoknak fizetniük kellett a gimnáziumi bentlakást gyermekeik után, s a családunk nem tudta vállalni ezt a jelentős kiadást. Pető Sándor iskolaigazgatónk és kedves magyartanárunk beszélt először nekünk, végzősöknek a kétéves sepsiszentgyörgyi textilipari szakiskoláról. Ingyenes ellátásban részesülünk, fizetik az utazási költségeket, még ruhát is kapunk, mondta igazgatónk. Osztálytársnőim közül, a szokásoknak megfelelően, többen Kolozsvárra mentek „szolgálni”, ahogy akkoriban mondták. Én a szakiskolát választottam. Szüleimnek is tetszett az iskola. Édesanyám is cselédeskedett fiatalkorában, és megfogadta, hogy leányát megkíméli ettől a sorstól.

– Mellékvágányt jelentett a textilipar?

– Nevezhetjük mellékvágánynak a kitérőmet, hisz mindössze öt évet dolgoztam a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Ma inkább az ott eltöltött évek szépségét, előnyeit látom, pedig nem volt könnyű: három műszakban dolgoztunk a szövödében, mellette tanultunk, leérettségiztünk a gyár akkor indult esti líceumában, ahol a város legjobb tanárai tanítottak. Megnyílt az út számomra is az egyetemi tanulmányok felé. Felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom, hogyan fogom folytatatni, hisz a család támogatására továbbra sem számíthattam. Nagyszüleim jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk lakhattam, nyári vakációban onnan jártam dolgozni. Megfeszített tanulás, munka, önellátás következett, de megérte. Ma is vallom, vágyainkért, céljainkért érdemes küzdenünk, mert amit nagyon akarunk, és teszünk is érte, az sikerülni fog.

– Tanári pályáját Csíkszent­mártonban kezdte. Milyen élmények határozták meg ezt az évet? Hogy-hogy munkanélküliség következett a csíkszentmártoni év után?

– A csíkszentmártoni középiskolában a sok okos, értelmes diák érdeklődése lelkesített, átlendített a kezdeti nehézségeken. Csakhogy a megyésítés után, 1969-ben szinte képtelenség volt megfelelő albérleti lakást találni Csíkszeredában. Egyből zsúfolttá vált az új megyeszékhely. Egyik segítőkész kolléganőnk fogadott be lakásukba, s bár nagyon jól éreztük magunkat náluk, mégsem illett sokáig maradni, különösen, hogy gyermekáldás elé néztünk. Kolozsváron üresen állt a család egyszobás lakása. Nekem kellett otthagynom a biztos állást a bizonytalanért, és visszaköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsvár zárt város lévén, magyar tanári állásról álmodni se lehetett. Márton Gyula professzor, államvizsga-dolgozatom tudományos irányítója hívott, hogy felvételizzem doktori képzésre. Disszertációm témájául az udvarhelyszéki Havasalja (21 település) élő személyneveinek vizsgálatát választottam. Végigjártam a falvakat, összegyűjtöttem a neveket és hozzáláttam a hatalmas anyag feldolgozásához. Ekkoriban közöltem tanulmányaimat Kápolnásfalu és Máréfalva személyneveiről a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Letettem a kötelező szakvizsgákat, bemutattam és megvédtem az előírt referátumokat, miközben hivatalosan fizetés nélküli gyermeknevelési szabadságon voltam.

– Hogyan, mikor ismerkedtek meg a férjével, Kovács Nemerével?

– Egyetemi hallgatóként teljesen önellátó voltam, vakációban a homoródfürdői pionírtáborban dolgoztam, a táborozók nyilvántartását vezettük. Évről évre fenntartották számomra ezt az idénymunkát. Kovács Nemere a Pionír című gyermekújság riportereként érkezett 1965 nyarán a táborba, és ekkor ismerkedtünk meg. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, és sokat kirándultunk. Jól emlékszem, a férjem hátára szerelt ülőkében vittük alig néhány hónapos gyermekünket a Bükkbe, a Szent János-kúthoz és máshová.

– 1974-től a Dolgozó Nő háztartási rovatát vezette. Mit jelentett ez? A mindennapokban is vonzotta a háztartás?

– Az 1989-es fordulatig voltam a Dolgozó Nő szerkesztője, rovatvezetője. Az első szerkesztőségi gyűlésen alaposan megilletődtem, amikor a gyakorlati rovatokat, a háztartást, a kézimunkát, a lakberendezést, a kertészetet, a szabásmintát bízták rám, hiszen akkoriban tanulgattam főzni, háztartást vezetni. Férjemmel gyorsan szakirodalom után néztünk, könyveket, folyóiratokat vásároltunk antikváriumokban, külföldön búvárkodtunk, keresgéltünk, gyűjtöttük az ételrecepteket gyakorló háziasszonyoktól, jól főző, segítőkész kolléganőimtől. Emlékszem, ha baráti társaságban, kiszálláson valami finomsággal kínálták meg férjemet, azonnal elkérte a receptet. Persze, nem mindig sikerült valamennyi receptet kipróbálni, azonban mindig ellenőrzött, megbízható forrásból származó ételleírásokat adtam közre. Menet közben megkedveltem ezt a munkát, tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ezeket az oldalakat mindenki olvassa. A 80-as évektől egyre nehezebbé vált a receptek írása, az üres boltokban csak mustárt, esetleg paszulyfőzeléket, céklát lehetett kapni. Ráadásul arra köteleztek bennünket, hogy a tudományos táplálkozást dicsérjük, előnyeiről írjunk, akkor, amikor jegyre adták a tojást, a vajat, a húst, a cukrot… Nehezen, de általában sikerült kicselezni ezeket a szörnyűségeket. Nemsokára mindenes újságíró lettem, egy-egy terepútról termelési, művelődési, nőmozgalmi, a Megéneklünk, Románia kampányról szóló anyagokat kellett hozni. Szép szolgálat volt a nőlap szerkesztése, kivéve amikor a pártfőtitkárt és nejét, a pártkongresszusokat kellett dicsőíteni. Egyébként büszkék voltunk olvasóink bizalmára, lapunk a legnagyobb példányszámú magyar folyóirat volt Romániában, példányszáma az 1980-as években 90–106 ezer között mozgott.

– 1990 januárjában a Dolgozó Nő utódlapjának, a Családi Tükörnek a főszerkesztője lett. Milyen reményekkel indult az új lap? Mit tartott meg, mit vetett el a régi lapból?

– Már a rendszerváltás első óráiban hozzáláttunk a lap átalakításához. A címmel kezdtük, idejétmúltnak éreztük a Dolgozó Nő nevet, hiszen nemcsak a dolgozó nőkhöz szóltunk, vallottuk, hogy valamennyi nőtársunk dolgozik, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékes munka és nem is akármilyen. Megszüntettük a kötelező politikai rovatokat, eldöntöttük, hogy családi lap leszünk. Többé nem kellett a bukaresti Nőtanács utasításait követni: tematikus számokat szerkesztettünk, bátran írhattunk hagyományainkról, műemlékeinkről, kultúránkról. A régi lap kedvelt rovatait így a művelődési, a nevelési, az egészségügyi, a háztartási témákat, a lelki postát stb. megtartottuk, és nagyobb teret szenteltünk a családi életnek. Az új helyzetben azonban egyre nehezebben lehetett előfizetni a lapra, az addigi központi lapterjesztés szinte teljesen összeomlott. Késett, olykor bukaresti raktárakban porosodott a kinyomtatott kötegekben álló lap, szállításra várva. Az olvasók eleinte türelmesen várták, érdeklődtek, de egy idő múlva elbizonytalanodtak, nem értették, miért nem kapják meg idejében kedvenc lapjukat. A nyomdaköltségek nőttek, nehézséget jelentett, hogy továbbra is Bukaresthez voltunk kötve, ott működött az egyetlen színes, mélynyomást végző nyomda. Háztartási és kézimunka mellékletek kiadásával próbálkoztunk pénzt szerezni, reklámok után jártunk, de csak sűrűsödtek a gondok, fenyegetett a megszűnés veszélye. Jómagam 1992-ben versenyvizsga után tanárként folytattam. Végül, ha késve is, visszakanyarodtam az eredeti pályámhoz, nyugdíjaséveimben óraadó egyetemi adjunktusként dolgoztam. Természetesen nem sajnálom, hogy közel két évtizedig újságíró, szerkesztő, két évig pedig a Családi Tükör főszerkesztője voltam, rengeteg élményt szereztem, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.

– Mit jelent a nyelv az Ön számára? Miben látja a nyelvész szerepét?

– A nyelv, azt hiszem, mindannyiunk számára elsősorban az anyanyelvet jelenti. Mégis ritkán gondolunk magára a nyelvre, állapítja meg Péntek János egyetemi tanár az általam szerkesztett Beszélni kell! című kötethez írt előszavában. Pedig ahogy Sütő András ajánlotta, akár köszöntésként is feltehetnénk egymásnak a kérdést: „Hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?” Sajnos bőven vannak nyelvi gondjaink, beszédünk dallama bizonytalan, a szórend, a hangsúly gyakran idegen példákat követ, átvesszük azt is, amire már van szavunk. Gondolataink, érzelmeink pontos, szép kifejezéséhez minél gazdagabb szókincsre van szükségünk, ezért is kellene minél többet olvasnunk a tévé, számítógép világában is.

– Dolgozik most valamin? Mivel tölti a napjait?

– Legutóbb Kápolnásfalu névadásáról, azaz az ottani keresztnévdivatról jelent meg dolgozatom az Erdélyi Múzeum 2015/3-as füzetében. Jelenleg a régebb elkészült Román–magyar összehasonlító keresztnévszótár anyagát írom számítógépbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd könyv alakban megjelenik. Szabadidőmben az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival járjuk a természetet, és szívesen utazom, ha tehetem itthon és külföldön, bepótolandó mindazt, amit az előző rendszer nemzedékünktől megtagadott.

Daczó Katalin