Születésnapi beszélgetés a 80 éves Csata Ambrus nyelvésszel, íróval – Ördögjárás a mennyországban

Az 1937. szeptember 6-án született Csata Ambrus szótárszerkesztővel, íróval a lakásán találkoztam. A beszélgetés után a 35 éven át tanárként, 6 évet pedig tanfelügyelőként dolgozó nyelvész kikísérte kérdezőjét a kapuba, aztán fiatalosan felpattant a biciklijére, s ment is tovább, mert „még sok dolga van…”

– Hogyan emlékszik a gyermekévekre?

– Gyergyócsomafalva egyik részében, Szászfaluban születtem. Tizenegyen voltunk testvérek. Kettő korán meghalt, de kilencen felnőttünk. Emlékszem, zavaros idők voltak ’44 őszén, egy-két napig udvarunk kis harctér volt, akkor vonultak át a németek, aztán bejöttek az oroszok. Különös dolog volt, hogy a házunk mögötti mezőn harckocsik álltak, az udvaron pedig ferdeszemű asszony-katonák szaladgáltak. A szekereket púpos tevék húzták. Én még sohasem láttam, hogyan fekszik le a teve, lábait tűrögetve. Akkor 7 éves voltam. Mikor ez a szedett-vedett közép-ázsiai népségből álló front elvonult, elmentünk Dedrádra, egy hajdan szászok által lakott faluba, Szászrégen mellé. Apám kalandos természetű ember lévén, ott foglaltunk egy házat, de hamar visszaköltöztünk, mert nem szerettük a vegyes lakosságot és a sok lopást.

– Mindjárt a háború után következett még egy nehéz év: a ’46-beli szárazság, amikor a szegény gyermekeket elvitték a „dinnye földjére”, vagyis: szárazság által nem sújtott vidékre. Ez hol van?

– Gyergyóból nézve túl a hegyeken, nyugat felé, ahol a búza is, a szőlő is megterem, jobban mint itt. Én Goroszlón voltam, Zilah után a második faluban. Egy jó családhoz, Ferkó Mihályhoz kerültem. Ezt az elszállásolást a nőszövetség szervezte meg. Egy évet töltöttem Goroszlón, ott jártam ki az első osztályt, de nem hozták el a bizonyítványt, úgyhogy itthon újból az elsőbe írattak. A hét osztályt Csomafalván végeztem, a középiskolát pedig a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő középiskolában.

– Milyen volt akkor a Salamon Ernő szellemisége?

– Komoly tanári gárda volt: Páll Vilmos, Pálfi Andor, Bachner Jenő, Basilides Tibor. Basilides volt az osztályfőnököm is.

– Mikor és hol kezdte az egyetemet?

– ’56 őszén, Bukarestben. Orosz–románt választottam, amit 1960-ban végeztem el. Később Kolozsváron bekerültem a francia–magyar szakra is, amit nem végeztem el, csak inkább fokozati vizsgákat tettem le, és tanárként dolgoztam. Nyáron, vakációkban tolmácskodtam (pl. Homoródon), mert szükség volt az orosz nyelvre. Jöttek-mentek a szovjet és román delegációk, kellett fordítani.

– Milyen emlékei vannak Bukarestről?

– Bukarest akkor másabb volt, most tele van romával. Ha elismerik, ha nem, ez így van! Azt is mondták: Kelet Párizsa. Csendes volt, nem hallatszott ez a nagy kiabálás, a zene halkabb volt. Nem kellett félned, hogy ellopják a holmidat. Nemrég jártam Bukarestben, most nagyon veszélyes a helyzet.

– Hová került 60-ban?

– Felvettek a minisztertanácshoz mint behozatali lektor. Könyveket, filmeket hoztak be külföldről, ezeket kellett olvasnom, látnom. Én az orosz, a francia és a magyar nyelvű könyveket kellett olvassam, hogy ne legyen bennük szocializmust, Romániát érintő blamás dolgok vagy Erdéllyel kapcsolatos „veszélyes” részletek.

– Ezt megfizették tisztességesen?

– Nagyon! Csakhogy én akkor belebolondultam egy szinajai román lányba, akinek én voltam az első férje. Majd azután még volt neki három: egy román, egy francia meg egy lengyel…

– Mennyi ideig dolgozott a minisztériumban?

– Egy évet, mert ’61-ben Tekerőpatakra kerültem tanárnak. Azt tanítottam, amit kellett, mert jól tudtam románul. Innen átkerültem Hodosra, de Várhegyen laktam. Akkor Hodoson kétnyelvű iskola volt, most még óvoda sincs. Aztán 1965-ben felhoztak igazgatónak a Gyergyó Rajoni Könyvtárhoz. Itt több mindent szerveztünk: szavalóesteket, könyvbemutatókat.

– Nem gondolt arra, hogy figyelik?

– Itt volt egy durva szekus, Gáll Gyula, aki figyelt minket. Ezt leírtam a Tévutak című könyvemben. Egymást jelentgették az emberek. Engem Nisztor Miklós figyelt, aki akkor itt költő volt, most Debrecenben lakik, ott festő. Azt állították rólam, hogy nacionalista és negativista vagyok, s nézzenek utána, mit írok. Volt egy bizottság, amely ’69-ben megtámadott és leváltott. Úriember volt Becze Antal a párttól, mert azt mondta: akkor te most jössz Csíkba könyvtárigazgatónak. Így lettem ’69-ben megyei könyvtárigazgató. Csupán egy évet töltöttem a megyeszékhelyen, mert ’71 elején visszakerültem a szentmiklósi kereskedelmi líceumhoz. Megválasztottak párttitkárnak. Év közben franciát és oroszt tanítottam, nyáron pedig fent voltam Csíkban a pártnál s a KISZ-nél. Kellett fordítanom. Kaptam a tanári fizetést, egyebet nem kértem, ennem s innom adtak. Jól telt.

– Mikor került vissza a Salamon Ernőbe?

– 1984-ben, és itt tanítottam ’91-ig. A diktatúra utolsó éveiben jöttek a szovjet delegációk. Egyszer megbetegedett az udvarhelyi tanár, aki Fazakas Lajosnak volt a fordítója. Engem hívtak fordítani. Ő oroszból fordított románra. Amikor látták, hogy én „összevissza” fordítok hibátlanul, akkor azt mondták: ez az ember kell nekünk! Kellett menjek Jászvásárba vagy Otopeni-be, fogadni a szovjet delegációt, el kellett kísérnem őket Hargita megyébe. Tudja, akkor divatban voltak a pioníros csereüdülések: két hetet töltöttek Homoródon a szovjet gyerekek, s a mieink Zarnicán voltak, 170 kilométerre Szentpétervártól.

– Hol érte önt a ’89-es forradalom?

– Az nem forradalom volt, hanem államcsíny-játék. Így is írtam le a Félrefaragók című drámámban. Nem tudom részletesen, hogy kik szervezték, de mesterien meg volt szervezve… A hegyoldalban ropogtak a fegyverek, s a nép (értsd: csőcselék) csordásával kerülte a főteret, kiabálva: Szabadok vagyunk! Persze a tévelygők nem tudták, hogy kis idő múlva somerek lesznek.

– Említette, hogy volt tanfelügyelő is…

– ’91-ben lettem az idegen nyelvek tanfelügyelője a megyeszékhelyen. Ott voltam hat évig. Szép volt, de nehéz, mert vonattal kellett bejárnom Csíkba, s onnan néha a megye más szegleteibe is el kellett mennem. Akkor Beder Tibor volt a főtanfelügyelő. Nagy diplomata volt! Onnan jöttem nyugdíjba hatvanévesen.

– Beszéljünk a szótárkészítésről. Mikor jött az ötlet, hogy jó volna többnyelvű szótárt készíteni és kiadni?

– Tulajdonképpen az I-es fokozatom is a gyors nyelvtanulásról szól. A 90-es évek elején igencsak megnőtt a nyelvtanulási láz hazánkban, mert egyesek külföldi munkára készültek, s nyelve(ke)t kellett tanulni. Így született meg az ötlet, s ’97-ben már kiadtam az első poliglot szótárt. Ez román, angol, francia, orosz, német és magyar nyelvű szavakat tartalmaz. ’99-ben kiadtam egy nyolcnyelvűt, amely magába foglalja még a spanyol és az olasz nyelvet is. 2001-ben kiadtam az Ötnyelvű Kisszótárt, amely magyar, angol, német, francia és román szavakat tartalmaz. Ezzel Erdély szinte minden magyar lakta vidékére eljutottam. Rengeteget megvettek az iskolákban. Ennek volt javított változata is, ami 2002-ben jelent meg. Magyarország 1 millió forintra vásárolt ebből a szótárból. 3500 címszót tartalmaz, akárcsak a nyolcnyelvű, csak több oldal van benne. Mindegyikből minden alkalommal 2000-et nyomtattam, saját költségemen, mert támogatást nem kaptam. Persze volt utánnyomás is. Saját autómmal vittem az iskolákba, könyvesüzletekbe, még most is van néhány üzlet, ahol nem számoltam el.

– Ön hány nyelvet beszél?

– A magyart és a románt itthon tanultam meg, az oroszt s a franciát az egyetemen. Az olasz nyelv megtanulása roppant könnyű, mert a romántudáshoz s a franciához nagyon keveset kell hozzáadni. Tulajdonképpen az igekötők és a viszonyszók kombinációit kell megtanulni. Rendhagyó ige a franciában 90 van, ezeket meg kell tanulni! S az olasz is hasonlít. Ellenben a spanyolban csak 26 van. A spanyol fonetikus nyelv, míg a francia s az angol hagyományos kiejtésű.

– 2003 után viszont nem adott ki újabb szótárt…

– Nem. 2004-ben jöttek az I–IV. osztályosoknak megírt rajzos, mesés, játékos könyvek. Előbb a román nyelv, majd az angol nyelv tanítását segítettem a kicsiknek. Sokat megvettek, több utánnyomásra volt szükség.

– Hány kötete jelent meg eddig összesen?

– Húsz. Első volt Az indulás, aztán ’95-ben a Tévutak. Egy picit rólam, egy picit a könyvtárról, egy picit a szekuról szól. Mikor ők hívattak, s kellett olvassam a törvénykönyvet, mikor nálam matattak-motoztak… 2006-ban jelent meg a Bonyolítók, s 2012-ben a Családi krónika. Tulajdonképpen, amit leírtam ezekben a könyvekben, annak fele fikció s fele valóság.

– Említette, hogy drámát is írt…

– 2008-ban jelent meg a Félrefaragók, 2010-ben a Marosmenti álmok és a Szivárvány és zivatarok.

– Ezeket nem adta be valamelyik színházhoz?

– Elvittem több helyre, de nem reagáltak.

– Van még egy kötete, az Ördögjárás…

– Ez 2012-ben jelent meg s novellákat tartalmaz. Rögtön megvették, sok fogyott el belőle, mert valóságos dolgokról írtam: mi történt itt a piac mellett, hogyan ették meg egymást az emberek.

– Nem gondolt arra, hogy állítson össze egy tíznyelvű szótárt is?

– Akartam, de nem sikerült, mert „rossz” nyelveket választottam. Én jól beszélem az eszperantót, ez lett volna a kilencedik, a tizedik pedig a cigány nyelv. De a cigány nyelv nagyon szegény, kevés a szavuk. Én a lovári-lovazó cigányok nyelvét tanultam, mert ez van legjobban elterjedve Magyarországon, de alig pár ezres a szókészletük. Lett volna még egy nyelv, az arab. De meg kellett volna tanulnom az arab nyelvet. Nyelvismeret nélkül nem lehet összeállítani az ún. „anexát”, a nyelvtant.

– Készül még valami? Most min dolgozik?

– Kellett volna írnom még egyet, amelynek az lett volna a címe: Ördögjárás a mennyországban. Semmi sincs a fiókban, az idén nem dolgoztam. Megálltam a 20. kötetnél. Itt van egy hatnyelvű verskötet, a Szógyöngyök, amely 2015-ben jelent meg. A borítón Hermina lányom Viszlát, ifjúság című munkája. A Szógyöngyökben a versikék magyar, angol, francia, német és orosz nyelven szerepelnek, az idézetek pedig magyar és székely rovásírással. Van továbbá két regénytervem. Az egyik: egy székely parasztról, amolyan ezermesterről írnék egy regényt, aki leesett egy szénásszekérről. Az eset Alsósófalván történt, tulajdonképpen az egyik bátyámról van szó. A másik: írnék a sógoromról, aki Bukarestben volt egy darabig, aztán hazajött, s itt volt alelnök a gyergyói rajoni, majd városi tanácsnál. Ő építtette a jégpályát, s több fontos épület készült az ő idejében. Számára az volt fontos, hogy mit hagy az utókornak.

Székely Ferenc