Pokoli (m)elegünk van

Befűtött nekünk Lucifer. Pokoli meleg van és pokoli a hangulat a nagy virtuális faluban is, legyen szó bármiről, amihez mindenki ért. A nyár hevében egyenesedik a kasza, nyílik a bicska, fröccsen a keserű nyál, hevül és tombol, felperzsel minden jóérzést és szándékot az indulat. Naponta látom, ahogy tűzzel, vassal égetné, ha tehetné, tán még nyilvánosan máglyára is vetné a vele egyet nem értőt az istenadta nép. Mindezt a tolerancia zászlaját lobogtatva hevesen. Nem üdítő tapasztalni, hogy egy kis világbékéért, lelkének üdvéért akár ölni volna képes az, aki fennen hirdeti: az elfogadás über alles. Mindenekfelett az ő szava, az ő igaza! Van véleményem nekem is, arról, hogy beoltsuk-e kanyaró ellen a gyermeket vagy sem, fontos-e a szoptatásért sétálni a negyvenfokos hőségben, legyen-e nemzetiség, s ezzel együtt hazájában kisebbség a székely? A fékeveszett indulatokat, a vélt igazukért egymást akár egy kanál vízben megfojtó ismerősöket, a minden egymás iránti tiszteletet, felebaráti szeretetet, megértést elmosó, parttalanul ömlő szóáradatot olvasva visszarettenek attól, hogy árva hangot is ejtsek. Komolyan elgondolkodtat, és bevallom, meg is ijeszt a (rossz)indulat. Szó bennszakad, megáll a kéz, mielőtt a tetszik, hűha vagy könnyező ikonra kattintana. Nem csak melegem, de elegem is van az ilyen hisztériába hajló hőzöngésektől. Vitatkozni szeretek, de nem így és semmiképpen nem az ellenzővel felvértezett ellenzékkel. Sem azzal, aki azt vallja, hogy az ő tökéletes igazságaiból tákolt világegyetemé­ben azért van örök világosság, mert saját hátsójából kel fel a nap, és míg él, onnan süt ki. Kár, hogy folyton belenéz, önnön fénye elvakítja. Releváns példája ennek a „nekem van igazam!”-sötétségnek a szoptatás felette szükséges volta körüli kalamajka. Nem értettem, hogy egyetlen jóindulatú véleménynyilvánítás, ami nem ennek a nemes feladatnak a lényegét, értelmét, értékét kérdőjelezte meg, csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy az anyatejes táplálásra vonatkozó ige igenis áthallásos szép magyar nyelvünkben, voltak szerető édesanyák, akiknek azonnal hetvenhét fejük nőtt. Nem értelmezték, nem is értették az üzenetet. Pillanatok alatt ijesztő sárkánnyá lettek, tüzet okádó szörnyetegekké, és cefetül tépték, marták a bátorkodót, aki csecsemőként szintén anyja mellén csüngött, ahogy az ő gyermekük is. Ja, hogy nem ötéves koráig szívta anyja keblét és szerinte az anyatejes táplálás megfelelőbb kifejezés lenne? Pokol tüze égesse! Hasonlóképp szította a tüzet az oltani, nem oltani vita is. Oly magasra lángolt az indulat, hogy nem lett volna elég a Nagy-Küküllő vize, hogy eloltsa a pró és kontra véleményektől rakott máglyát.
Mondom, pokoli meleg van és pokoli hangulat a virtuális nagy faluban, ahol naponta akad egy olyan téma, ami felszítja a bennünk levő emberséget elhamvasztó tüzet. A forró nyárban türelmetlenebbek, hevesebbek vagyunk. A tikkasztó hőségben talán még jobban éget a meggondolatlanul odavetett szó, még jobban perzsel a bántani szándékosan akaró butaság, még jobban hevül az egyébként is túlfűtött egoizmus – szítja a lángot bennünk minden, ami van, és mindaz, ami nincs. Befűtött nekünk Lucifer. Melegünk van és elegünk is a magunk poklában. Holott hűsölhetnénk akár a nem bukott angyalokkal is, a józanész partján lógatva lábunkat. Szemlélhetnénk, mondjuk, „a világokat, mint bokron a virágokat”. De vehetnénk kezünkbe a heves nyárban egyenesedő kasza helyett például Radnóti-verset. „Lehetnének talán még emberek, / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberséghez méltó értelem.” Tudom, ebben a pokoli melegben sem egyedül mondom: nem reménytelen.

Lázár Emese