Peru, a szivárványos csoda 38. – Akklimatizáció és vezeklés

A requipa, mely holtversenyben van a már említett Trujillóval Peru második városának előkelő helyéért, ezzel ellentétben magasan, 2363 méteren fekszik a közel 6000 méteres hegyek lábainál, az Andok három vulkánjának, a Mistinek, a Chachaninak és a Pichu Pichunak az oltalmában. Beceneve kettő is van. Az egyik „az örök tavasz városa”, mert fekvése állandó kellemes klímát biztosít számára. De nevezik „la ciudad blanca”, azaz fehér városnak is, hisz az építőanyagát, ezt a fehér kőzetet, a sillart, a vulkánoktól nyerte. Ez volt az a város, ahová utazásunk negyedik napján érkeztünk, lassan araszolva a Titicaca-tó több mint 3800 méteres magasságáig, és ahol megérkezésünk után, kirándulásunkon első alkalommal, nem voltam képes igazán élvezni a szállásunk és az ellátás örömeit. Pedig a buszban még nem volt baj. A tájra lassan alászálló alkonyatot, majd naplementét, amelynek az úton részesei voltunk, szinte szájtátva bámultam, mert mesés látvány volt, ahogy a szürkületben a dombok árnyékában megbúvó településeken kigyúlt a sok apró fény, majd a láthatár lassan teljesen elvörösödött és az autóbusz ablakából mintha egy hatalmas megelevenedett papíralkotás kúszott volna a szemünk elé, amilyeneket már az óvodában is készítettünk. Az út melletti elsötétedett táj és a láthatár olyan volt, mintha fekete lakkpapírból fák, házak, dombok kontúrjait vágtuk volna ki, amit aztán ráragasztottunk egy mélyvörös lapra, azaz a lebukott nap színezte égre. Ez a már-már fájdalmasan pirosló horizont, amely felfelé egyre halványult és a láthatárral párhuzamosan a felhők sötétszürke, máshol terrakotta csíkjai díszítették.

Arequipa főtere a katedrálissal

A baj akkor kezdődött, amikor megérkeztünk Arequipába és kiszálltunk. A mozgás nem tett jót, pedig saját magunkon kívül semmi másra nem volt gondunk, nem emeltünk, nem cipeltünk, nem hurcolkodtunk a tekintélyes csomagjainkkal. Ezt mindig a személyzet oldotta meg, igen szolgálatkészen, de gyakran eléggé lassan. Ez a szolgáltatás része volt. Egyetlen feladatunk megérkezésünk után, itt és mindegyik szállodában, csak az volt, hogy az idegenvezetőtől átvegyük a szobakulcsot és a szobaszámot tartalmazó matricákat. Ezeket ráragasztottuk a bőröndre és a szobánkba vonultunk, ahová aztán utánunk hozták a csomagjainkat. Itt Arequipában, mivel későn érkeztünk, egyenesen bevezettek az étterembe, mely az emeleten volt. Egyik felén a főtérre néző terasszal, mert szállodánk a város szívében helyezkedett el. A kilátás gyönyörű volt. A tér közepén park állt, tele díszcserjékkel és fákkal, virágágyakkal, több karú, díszes kovácsoltvas villanyoszloppal, óriási pálmákkal, amelyek koronája velünk egy magasságig nyúlt föl. A padokon járókelők pihentek, élvezték az est nyugalmát, a hőség enyhülését. Tőlünk jobbra a teret a katedrális szélesen elterülő, kéttornyú, szépen kivilágított fehér épülete uralta. Természetesen szemrevételeztem mindezt, de teljes lelkemből nem tudtam gyönyörködni benne, mert enyhén szédültem, furcsa bizonytalanságérzésem volt, és hirtelen a fejem is elkezdett fájni. Mindez annak ellenére, hogy már délelőtt vásároltunk kokalevelet és napközben el is rágtam belőle egyet-kettőt, bár egyáltalán nem ízlett, és szopogattam kokós cukorkát is néhányat. Ám ezen a magasságon még így is szükség volt egy kis alkalmazkodási időre. Az étvágyam sem a megszokott volt, aminek persze örültem, mert egy kis fogyókúra mindig kapóra jön, hisz olyan ritkán kerülök olyan állapotba, hogy ne kívánjam a jó ételt. Mert szeretek enni – ez az igazság. És a perui konyha igen kedvemre való volt, mint már előbb is említettem, de a következő napokban nem kívántam az ételt. Mint ahogy más tüneteim is voltak. Fáradtnak éreztem magam, vonzott az ágy, annak ellenére, hogy szinte egész nap csak ültem.

A katedrális oltára

Amikor azonban lefeküdtem, álom nem igazán jött a szememre. Azért valószínűleg mégis aludtam, mert nem volt az az iszonyú érzésem, ami azokat fogja el, akik egy egész éjszakán keresztül kétségbeesetten igyekeznek elaludni, de ez nem sikerül nekik, ezért aztán forgolódnak, nézik az órát és várják, hogy valahogy már teljen el az a borzasztó lassan vánszorgó idő. Inkább olyan éber alvás vagy épp ellenkezőleg, nagyon mély és észrevétlenül rám törő álmom volt, több szakaszban, mert megnéztem ugyan néhányszor az órám, ám mindig eltelt közben 2-3 óra. Reggel pedig frissen keltem és minden gond nélkül bírtam az egész napos strapát. Mert sok látnivaló várt és jártunk is lelkesen felfedezni Arequipa lehető legtöbb nevezetességét.
A hagyomány szerint a várost a 14. században Mayta Cápak, a negyedik inka uralkodó alapította, mert katonáit rabul ejtette ez a csodálatos vidék, a kellemes időjárás, a termékeny talaj, és kérlelni kezdték királyukat, hadd telepedhessenek le itt. A kegyes inka pedig így szólt hozzájuk kecsua nyelven: „Ari, quepay” vagyis: „Igen, maradjatok!” Így épült föl a legenda bizonyossága szerint az első Arequipa. Aztán megérkeztek a spanyolok, és őket is meghódította ez a csodálatos vidék, a kellemes időjárás, a termékeny talaj, ezért 1540-ben ők is megalapították Arequipát. Eredetileg vályogból építették föl. De jött 1600 és a földrengés, amely elpusztította a települést. Akkor ismerték föl, hogy a fehér sillar, a vulkáni kőzet sokkal alkalmasabb az időtálló építkezésre, és ezúttal már ebből alkották meg a várost.

A Sátán fából faragott szobra

A négyzet alakú Plaza de Armas három oldalán csodálatos árkádos épületek sorakoznak, és mind fehér. Negyedik oldalát a hatalmas katedrális uralja: 1544-ben rendelték el az építését, de többször kellett újjáépíteni, mert földrengés és tűzvész pusztította nem is egyszer. Mai formája az 1844-ban klasszicista stílusban emelt épület, amelyet 1868-ban a helyi Lucas Poblete újabb földrengés után felújított. Ez Peru legfontosabb neoklasszicista egyházi épülete.
Ha belépünk, monumentális belső térbe érkezünk, ahol talán Európa igyekezett megnyugtatni lelkiismeretét és levezekelni bűneit. Az oltár és a falak mentén sorakozó 12 apostol szobra carrarai márványba vésve őrzi a fehér csendet; a hatalmas csillár spanyol; a szószék Franciaország adománya, míg az egész kontinens második legnagyobb orgonáját a belgák ajándékozták Arequipának. A szószék alján a legyőzött Sátán érzelemteli, karakteres alakja várja, hogy ő is feltámadjon. Elnézve a világ állapotát, jó kilátásai vannak. Nekem ez volt a kedvenc figurám. S talán a lelkiismeret viharának köszönhető az is, hogy az arequipai katedrális az egyike a világ azon hetven bazilikájának, amelyek kitűzhetik a Vatikán sárga-fehér zászlaját.
Albert Ildikó