Peru, a szivárványos csoda 27 – Titkok nyomában

A Machu Picchuhoz vezető gyalogút bejáratánál tömegnyomor fogadott. És persze vagy harminc fok – árnyékban! A várakozó, élénk, csodára éhes tömegben minden korosztály és minden nemzet képviselve volt. Legtöbben vászon- vagy selyemkalappal, simléderes sapkával, esetleg kendővel a fejükön. Hajadonfőtt, mint magam is, igen kevesen voltunk. Mint ahogyan sokan hosszú ujjú blúzt, inget, esetleg pulóvert is viseltek, meg hosszú nadrágot. Mint később kiderült, okos ötlet volt, mert egy apró, szinte észrevehetetlen, fekete szúnyogfajta – legalábbis annak nevezte az idegenvezetőnk – lelkes támadást intézett minden fedetlen testrész ellen, különös tekintettel a lábunkra.

Kövek illesztése

Mire leértünk, egyszerűen elborította a két lábszáramat – másokét is – a megszámlálhatatlan csípés apró, vöröslő nyoma, anélkül, hogy bár egyetlen valamirevaló szúnyogot láttam volna. Enyhe viszketéshez hasonló érzés járt vele egy rövid ideig, de utána csak a nyomok látszottak még néhány napig. De térjünk vissza, mert egyelőre a várakozásnál tartok, hisz a helyi idegenvezető még meg kellett vásárolja a jegyeket. Aztán lassan besorakoztunk a bejárathoz vezető kordonhoz és araszoltunk előre. Mivel ez elég sokáig tartott, mielőtt belépnénk, előbb hadd idézzem föl, amit a földünk talán leglátványosabb romvárosáról föltétlenül tudni kell. Egyes régészek szerint Pachacuti (1438–1472) inka uralkodó építtette valószínűleg 1450 körül, ám rövid idő múlva kiüresedett, anélkül, hogy az okát tudnánk, bár európaiak által behurcolt járványra gyanakodnak. Mert a hódító spanyolok nem találták meg. Ezért nem is rabolták ki, de megtették ezt később mások. Viszonylag zavartalan álmát 1911-ig aludta, amikor Hiram Bingham megtalálta. Legalábbis ezt az évet szokták felfedezése időpontjaként emlegetni, bár már sokkal azelőtt is tudtak róla. Egy 1782-es dokumentumban emlegetik, majd 1867-ben egy német üzletember aranybányászat ürügyén létesített céget és fosztotta ki a várost – ami talán magyarázza, miért nem találtak arany és ezüst tárgyakat a kutatók. Az 1911-es (újra)felfedezést leginkább azért szokás emlegetni, mert akkor kürtölték világgá a létét. A részben tudós, részben kalandor amerikai régész, Hiram Bingham akkoriban tulajdonképpen Vilcabambát, az utolsó inka fővárost kutatta. Egy földműves hívta föl a figyelmét arra, hogy van ott az erdő mélyén egy elhagyatott város, és felajánlotta, oda vezeti, ha akarja. Bingham az elején azt hitte, Vilcabambát fedezte föl, csak később jött rá, hogy másról van szó. A lassan kibontakozó különleges városban túl sok lelet nem volt: a sírok csontjai, az összetört kerámiák, fémtárgyak és kövek állítólag nem túl értékesek. Ennek ellenére Bingham a Yale egyetemre szállíttatta őket az akkori perui elnök engedélyével, aki úgy egyezett bele, hogy a tanulmányozásra elvitt leletek Peru tulajdonában maradnak. Ennek ellenére végül csak hossszas huzavona után kerültek vissza az országba, nem is olyan régen. Az utolsó adag 2012 végén érkezett meg egy 2005-ben kezdődő – vagy akkor nyilvánosságra kerülő – vita eredményeként, és egyben lezárásaként. Ebből alakult az a múzeum, amely ma Cuzcóban található, amit nem láttunk. Ellenben az, amit olvastam róla és képeken találtam, eléggé szegényes.

A Machu Picchu

Miután túljutottunk a bejáraton, már a saját ritmusunkban mehettünk tovább, az élesen emelkedő, korlát nélküli, keskeny, nagy kőlapokkal, néhol csak apró kövekkel kirakott kanyargós, szűk, tér- és mélységiszonyban szenvedőknek nem ajánlott ösvényen. Az egész olyan volt, mint egy jól megkomponált filmjelenet, amelyben a hatásvadász rendező még húzza egy kicsit az időt, mielőtt elkövetnék a gyilkosságot vagy felfednék a főszereplő titkát. Mert a Machu Picchu is ilyen. Rossz út, kanyarok, a távolban néha fölbukkanó kis kőházak után, felérve egy platóra, mely maga is alig néhány négyzetméter, viszonylag sima, ám mindenféle korlát nélküli, végre megpillantható, kissé előttünk, alattunk, a várva várt panoráma, melyet először csak így és csak innét lehet felfedezni. Ezért a számtalan megkülönböztethetetlen fotó. Hatalmas hegyek között, egy külön emelkedő, bársonyosan zöldellő hegy aljában egy másik szikla viszonylag lapos tetején, 2350 méter magasan, döbbenetes és félelmetes szépségében terül el a kőből épült furcsa város, amelynek titkát még találgatják. Hisz még azt sem tudják biztosan, mire szolgált? A szakemberek valószínűnek tartják, hogy nem településről van szó, hanem sokkal inkább jókora szentély volt, amelyet Inti, azaz a Napisten tiszteletére készítettek – persze a kellő személyzettel, illetve az azoknak fedelet biztosító házakkal, teszem én hozzá. Mások, szintén szakemberek szerint, az inka király nyári rezidenciája lehetett: nem is rossz elképzelés, hisz magam is gyakran leginkább egy ilyen helyre vonulnék félre, távol mindentől, ami a mindennapi rutin. Ám ez azt is jelentené, hogy bizony a Nap leszármazottja nem élt luxuskörülmények között. De csillagászati megfigyelő is lehetett, ahol a nap, a hold, de a madarak, állatok járása is sok információval szolgálhatott a csillagokról és a jövendőről – annak, aki értett hozzá. A három szinten – amely az inka világkép szerint az alvilágot, a jelen időt és az égi világot szimbolizálja –, elhelyezkedő városban van (feltételezett) kerek Naptemplom, kőből faragott kondor és temploma, sírok – köztük királysír is –, lakóházak, királynői palota, középen szent tér, napóra és sajátosan elhelyezett ablakú falak. Legmagasabb pontján a nap jelképes kipányvázására szolgáló különös alakú kő magasodik – az Intihuatana –, amivel visszatérésre igyekeztek rávenni az isteni égitestet. Körülötte teraszos gazdálkodás és zseniálisan vezetett patakocska. Lakóinak számát ezerre teszik, köztük igen nagyszámú nővel, akiket napszüzeknek vélnek. Ez az arány is igen sok találgatásra ad alkalmat. Egy része a már ismert módon, páratlan pontossággal összeillesztett kövekből, ám sok épülete bár stabilan, de kevésbé precízen épült. Ennek magyarázatával, de még egy mondatnyi megemlítésével sem találkoztam még sehol.


Bevallom, nem zavar, hogy nem tudható biztosan, mi volt ott. Nem is érdekel. Akkor is, ott is, most is, itthon, miközben ezeket a sorokat írom, teljes meggyőződéssel állítom, hogy a Machu Picchu attól csoda, ahogyan először megpillantod. Azt az áhítatos csodálatot, amit az erdők által bársonyossá varázsolt hegyek között nyugvó kis fennsíkra szürke kőből összerakott város a maga szinte fehérlő harmóniájával és védtelenségében is időtálló voltával kivált – utána, benne, semmi más nem csak hogy nem képes felülírni, de megismételni sem!

Albert Ildikó