Peru, a szivárványos csoda 21. – Úszószigetek népe

A Titicaca tavon béke honol. Partjait totoranád szegélyezi, melynek kisebb-nagyobb hajladozó kötegei mindegyre fölbukkannak a víz felszínén. Körülbelül fél órát hajókáztunk, míg fölbukkant az első valódi, ember alkotta úszó szigetcsoport.
A híres szigetek – számukat körülbelül négyszázra becsülik – ebből a tavon növő nádból készültek. Gyakorlatilag ennek a víz felszínén földdel, hordalékkal összegubancolódott erős gyökérzetéből kialakult vékony rétegre erősítenek újabb nádat, hogy járni és építkezni is lehessen rá. Szinte hihetetlen, hogy a víz felszíne felett mindössze egy méternyire lebegő kis nádkupacokon, nagyjából ötven-százötven négyzetméteren évszázadok óta emberek élnek, szeretnek, házasodnak, gyereket nemzenek és nevelnek, bármelyik falusi családhoz hasonlóan, örömökkel, bánatokkal, és valószínűleg összezörrenésekkel és kibékülésekkel együtt.

Napelem a szigeten

Magam is ráléptem két ilyen szigetre is. Azt akartam írni, hogy két ilyen sziget földjére, de ez nem igaz, esetleg csak átvitt értelemben. Hisz ezeknek a tavon libegő alkotmányoknak – emberi kéz alkotta őket! – nincs sok közük a földhöz. Minden nádból van rajtuk, ezért aranylanak a napsütésben, valósággá vált legendaként. Be kell vallanom, hogy nem csak kíváncsian, de kissé bizonytalanul tettem rájuk a lábam. Talán azt vártam, hogy mozogni fognak alattam vagy velem, vagy kilengenek a lépéseink alatt, de semmi ilyesmi nem történt. Az egyetlen bizonytalanságot a lábam alatt néha összeroppanó, finoman töredező vastag nádréteg okozta.
Titicaca úszó szigetei mindennel ellátottak. Mert bizony a családoknak kis kunyhóik vannak, a legnagyobbra közösségi ház is készült, néhol meg apró templomocska, sőt iskola is található. Építkeznek, örök emberi szokás szerint, jelezve itt is, hogy fajunkban minden látszat ellenére erősebb az alkotási vágy, mint a rombolásé. És rendületlenül javítgatnak. Helyrehozzák, amit a természet, az időjárás viszontagságai elrontanak. Következetesen védik azt a kérész életű keveset, ami az övék. Mint ahogyan a hagyományhoz való ragaszkodásnak is remek példái. Végül is szinte a semmiből teremtenek maguknak nem csak lakást, de egyfajta országot, és őriznek egy páratlanul érdekes, de küzdelmes életmódot. Mert életük festői ugyan, ám egyáltalán nem könnyű. A víz rendszeresen elmossa, elrohasztja a sziget alját, ezért azt minden alkalommal pótolni kell. A szél és a nagyobb viharok pedig alkalomadtán megrongálják vagy elseprik az építményeket, illetve még a szigeteket is széttördelik néha. Nem egyszerű és semmiképp nem kényelmes ez az élet. Ezt egy picit talán éreztük is az első meglátogatott szigeten, ahova kifejezetten csak vásárolni vittek. Az Isla Hanan Pacha bejáratánál tábla jelezte, hogy itt szállást és vendéglőt találunk. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy néhány kétes állapotban leledző nagyobb nádépület – nem úgy tűnt, mintha nagyon használták volna – állt ott. És sok fedett pult, tele mindenféle portékával. Nem igazán láttuk a bejáratnál ígértek nyomát. A szuvenírfelhozatal ellenben impozáns volt. Mindannyian lelkesen vásároltunk: halászcsónakot teljes felszereléssel, paddal, emberekkel, halakkal, díszeket, dobozkákat, terítőket, táskákat, pomponokat és egyebeket. Mert tetszettek, mert emléket szerettünk volna hazavinni innen, és mert sokunkat meglegyintett a sajnálat szele is.
A másik sziget volt ellenben az „igazi”! Ahova azért mentünk, hogy az életükbe pillantsunk be. Nagyon jó kedvvel, hangos csacsogással és kacarászással fogadtak. Gömbölydeden, tömzsin, a nők élénk színű ruhákban, mindannyian szalmakalappal, gyors gesztusokkal, fürge mozdulatokkal, mosolyogva segítettek kiszállni a csónakból és tessékeltek a valóban falatnyi sziget belsejébe, írnám máskor. Itt ellenben csak a közepére, mely néhány lépésnyire volt a parttól. És kedvességük értékéből az sem von le semmit, hogy az egyik fontos bevételi forrásuk a turizmus. Volt is olyan érzésem, hogy szinte már ez az egész világ inkább értünk, turistákért működik – de amiket elmondtak, megmutogattak, és amiket leírnak róluk, cáfolni látszik ezt az elképzelésemet.
Egy másik különös élményem is van velük kapcsolatban – vagy mégsem, hisz ez jelenti a hagyomány megőrzését? – nem tudom. De amikor először találkoztam a jelenséggel, kissé furcsálltam. Bárhol találtam róluk fotót, több évvel ezelőttieket is, szinte mindenütt ugyanazok az arcok, szigorúan ugyanazok a ruhák, de ugyanazok a mozdulatok, elhelyezkedések, eszközök köszönnek vissza rám. Persze ennek a magyarázata részben az, hogy a ruhák színének jelentése van: a kisasszonyok sokszínű, a férjes asszonyok pedig élénkvörös szoknyát viselnek a többrétegű alsószoknyák felett. A férfiaknál pedig a fejfedő tesz különbséget (agg)legény és nősember között: az előbbi piros-fehér, az utóbbiak tiszta piros sapkát hordanak.
Úgy tűnt, szívesen avatnak be különleges életük mindennapjaiba. Megmutatták, hogyan készülnek a szigeteik, és egyéb foglalatosságaikat is ott űzték a szemünk előtt.
Létük, melyet néhány száz éve alakítottak ilyenné, egyszerű, ám nagyon tevékeny és tartalmas. Szöveteket szőnek, halásznak, krumplit és quinoát termesztenek. És rengeteget kötnek, igazi hobbiként: pulóvert, sapkát, kabátkákat. A férfiak is. Aztán kölcsönösen megajándékozzák egymást: a nők a férfiakat és viszont. Ezenkívül rengeteg más kézműves termékük van, kifejezetten emléktárgyak: a totoranádból kis fonott csónakokat, fölakasztható díszeket, de lehet, hogy démonokat elűző micsodákat készítenek, faliszőnyegeket varrnak, kulcstartókat, pénztárcákat, bábukat fabrikálnak. Ezeket, meg a szöveteket eladják. Utóbbira megvannak az állandó, állami felvásárlóik. A bevételt egyenlően osztják szét, közösen használják és saját ellátásukra fordítják.
Egyikük a házikójába is meghívott, bár alig fértünk be néhányan. Büszkén mutogatta szerény fekhelyüket, a falra szerelt polcocskát és egy tévékészüléket. Mert minden szigeten, magasan a kunyhók fölé magasodó rúdon, napelem található. Fujimori erélyes és erőltetett fejlesztésének egyik látványos bizonyítéka. Mint ahogyan a szárazföldön is láthattunk kis bódészerű épületeket a házak mellett, melyek a fürdőszoba-programnak köszönhetik létüket, utólag emelve az épületek kényelmét és fényét. Persze nekünk nehezen érthető ez a boldogság és a büszkeségük. Pedig nem az. Illeszkednek az apró eredmények és az érzéseik is világuk mesés hangulatához. Nem véletlen, hogy az inkák legendái szerint haláluk után a lelkük ide, a tavak legszentebbikéhez tér vissza.

Albert Ildikó