Peru, a szivárványos csoda 18. – Határeset a magasban

Az Altiplano nem kevés nevezetességnek ad otthont, amelyeket később mutatok be, mert így követeli írásom logikája. Puno városát, melyben 3800 méteren aludtunk, így alkalmazkodva a magaslati léthez, igazándiból ezért említem a továbbiakban is, hisz látnivalókkal csak annyiban rendelkezik, mint szinte bármelyik, spanyolok alapította, középkori perui város. A fekvése ellenben csodálatos és a panoráma, amit nyújt, a felejthetetlen képek közé tartozik. Innen indultunk a szinte másfélszáz kilométerre fekvő Desaguadero település, azon különleges városka felé, mely félig Peruhoz, félig Bolíviához tartozik és olyan igazi, filmekből ismert dél-amerikai hangulatot árasztott magából.

Napkapu (Puma Punku)

Elég korán odaértünk, bámészkodtunk benne egy keveset, hogy teljen az idő és a határ túloldalán érkezzen meg a bolíviai buszunk. A poggyászainkat átpakolták. Mi a kézicsomagunkkal, mely ezen a magasságon és abban a hőségben elég volt tehernek, elgyalogoltunk a határállomásig – amely egy háznyi épületecskéből állt. Megint álldogáltunk, várakoztunk, kitöltöttünk egy nyomtatványt, melyből kiderült, hogy elhagyjuk Perut és belépünk Bolíviába – szigorúan csak turistaként. Kissé komikusnak tűnt ez az akkurátusság, hisz ugyan kinek jutna eszébe ott maradni? Persze mi rettentő komolyan csináltuk végig az egészet, mutattuk be az aktát az útlevelünkkel együtt, melybe egyszerű pecsétet ütöttek és poroszkáltunk tovább máris Bolíviának, konkrétan a bolíviai Desaguaderónak a peruihoz megtévesztően hasonlító poros utcáján. Várt az ottani idegenvezető: frissen vasaltan, jókedvűen, világot járt ember modorával. Kellemes jelenség volt és végig lelkes, előzékeny, figyelmes. Azonnal elkezdte alaposan és adatszerűen ismertetni az országát, amit én későbbre halasztok, hogy előbb bemutassam azt, amiért elhoztam Bolíviába az olvasóimat: a Tiahuanacu (Tiwanaku) kultúra maradványait.

Süllyesztett templom a Kalasasayával

Tiwanaku a Titicaca-tó közelében, annak bolíviai oldalán, tőle 15 kilométerre, fekszik és az egyik legjelentősebb és legnehezebben értelmezhető inka kor előtti kultúra vallási és kultikus központja volt. Még keletkezésének meghatározása is szélsőségek között mozog. Mára az általánosan elfogadott álláspont szerint i. e. 1200 körül jelent meg (de van, aki szerint 15 0000 évvel hamarabb!) ez a műveltség, sok apró településsel. Ezek egyike volt a névadó Tiwanaku is, mely aztán a birodalom fővárosává fejlődött, a négyszázas évektől élte virágkorát, de 900 körül az építkezés már hirtelen leállt. Oka máig ismeretlen. A fejlődés megszakadásának váratlanságát a befejezetlen épületek bizonyítják. Aztán máris elkezdték rombolni a hódítók, a kincskeresők és az építkezők. Lerombolták, széthordták, felásták. A spanyol hódítók említik, mint „gigantikus oszlopképződmények és teraszok egyedüli építményét”. De ők is tovább rongálják, mint mindannyian előttük, akik valaha arra haladtak. És az utánuk jövők és maradók: magánépítkezéshez vagy egyenesen katonai céllövészeti gyakorlatra. Ilyen alapon elmondhatjuk, hogy igazából senki sem látta ezt a különleges helyet valódi, azaz teljesen befejezett formájában.
Hatalmas területen terpeszkedik ez a város az embert próbáló 3850 méter magasban. A mai látogatót megdöbbentik e nem emberi léptékű, gigantikus kőtömbök, melyek még romos állapotukban is lenyűgözők, olvastam róla valahol. Ám Peruban valahogy hozzászoktunk ahhoz, hogy minden, pontosabban ezek a spanyolok előtti, ősi alkotások mind hatalmasak. Amikor a határ a horizont, vagy úgy tűnik, hogy karnyújtásnyira húzódnak nem is olyan magasan a hatezer méteres csúcsok, ezek a 40-50 vagy 100-150 tonnás andezittömbök, melyekből falak készültek és melyeket egyes leírások szerint eredetileg mázsányi súlyú ezüsteresztékek kapcsoltak össze, szinte emberi méretekre zsugorodnak. Csak amikor mellé álltunk vagy végignéztünk a tulajdonképpen csak szétszórtan található maradványokon, melyek felsejlettek szinte addig, ameddig a szemünk ellátott, akkor tudatosítottuk, hogy valóban gigászi méretekkel és munkával állunk szemben.

A Pap

Tiahaunacu egykori dicsőségét még élénk fantáziával sem könnyű elképzelni, de hinnünk kell a szakembereknek, hogy a különleges kidolgozottságú diorit, bazalt, andezit és mészkő építményei, templomai, terei – melyekről a mi Várkonyi Nándorunk is megemlékezik a Sziriát oszlopaiban, melyet minden ősi kultúra iránt érdeklődőnek föltétlenül el kell olvasni –, a megalitikus építészet remekei. Valószínűleg szép és impozáns volt. Robusztus, kissé befelé dőlő hosszú, magas falai komorak. Hatalmas, végtelenül precízen megmunkált, faragott és polírozott kőtömbökből állnak össze, mintha a legmodernebb eszközökkel, acélmaróval és fúróval gyártották volna őket. Leginkább óriási, szétszórt kőtömbök hevernek szerteszét, melyeknek igazi szerepét nem ismerjük.
De van két különleges és megkapó része. Egy udvarra emlékeztető templommaradvány, mely jóval a földfelszín alatt helyezkedik el. Ez különben egy jellegzetes kőépítkezési stílus, amelyet süllyesztett udvarosnak neveznek. A falakat arcok, sajnos nagyon megkopott arcok díszítik, igen tekintélyes mennyiségben. Középen pedig három egyszerű oszlopra emlékeztető, de tulajdonképpen emberi figurává faragott kőtömb áll. A képet az teszi még izgalmasabbá, hogy mögötte egy sokkal magasabb és robusztusabb fal húzódik, közepén egy kapuval, melyen keresztül egy szintén egyetlen tömbből készült figura, a Pap nevet viselő, magába mélyedő, szigorú mértani formákba álmodott alak látható. Az együttes, anélkül, hogy tudnánk, milyen is volt valójában vagy kik és mire használták, felejthetetlenül szép összhatást nyújt a szemlélőnek.
Aztán távolabb, magányosan még egy sokat emlegetett, egyetlen, mára kettétört andezittömbből készült építmény, a Puma Punku, vagyis a Napkapu hirdeti az alkotás elpusztíthatatlanságát. Felső része aprólékosan díszített. Középen a sugaras fejű szigorú napisten, Virakocsa figurája áll, kit a világ teremtőjeként és minden ember ősapjaként tiszteltek. A körülötte levő mintázat, mint ahogyan az egész együttes minden része egyrészt az információk szegényessége, másrészt az erősen megrongálódott, egyértelműen nehezen felismerhető formái, faragásai, figurái miatt sokféleképp értelmezhető, és a tudósok az idők folyamán – felkészültségüktől és fantáziájuktól függően –, rengeteg mindent láttak bele.
A város napjaink régészeti kutatásainak egyik legvitatottabb leletegyüttese: nincs tudományos magyarázat arra, hogy az írásbeliséget nem ismerő korabeli ajmara indiánok miért és milyen technológiával emeltek ilyen óriási építményeket. Tiahuanaco romja 2000 óta része az UNESCO kulturális világörökségének.

Albert Ildikó