Peru, a szivárványos csoda 11. – Korrupció mint népszokás

Dél-Amerikáról, vagy ahogy gyakran emlegetjük, Latin-Amerikáról két dolog van a köztudatban: ez az indiánok titokzatos világa és a korrupció csimborasszója. Hazánk korrupciós előrehaladásában is ez volt az a mérföldkő, amelytől elkezdték Dél-Amerikához hasonlítani. Arról már rendszeresen lehet olvasni, hogy Dél-Amerikában eleve más ennek a jelenségnek az értelmezése (nálunk is!), mint a fejlett országokban, és erről mi, itthon saját tapasztalatból is sokat regélhetnénk. Nem is kell utalnom vadiúj kormányunk büntetőtörvénykönyv-módosító kísérletére, hogy mindannyian tudjuk, miről beszélek. Dél-Amerikában az, hogy valaki nem fizeti be az adóját, feketén dolgoztat vagy a rendőrnek nem a bírságot fizeti ki, hanem valamennyi pénzt dug a zsebébe, amiért az elengedi a büntetést – nem tartozik a korrupció körébe, ezek arrafelé természetes magatartásnak minősülnek. Nyilván, az utunk során mi mindebből nem sokat tapasztaltunk, ám annál több szó volt arról, hogy miként igyekeznek ma tenni ellene. A „legmulatságosabb” történeteket a jelenségről nem Peruban, hanem Mexikóban hallottuk, ez utóbbi ráadásul nem is tartja magát dél-amerikainak! Mexikóban ugyanis vizsga nélkül lehet megszerezni a jogsit. Nem kell hozzá semmi más, csak lefizetni egy nem is túl nagy összeget és az ipse kezébe nyomják a boldogító igazolást, aztán mehet, próbálkozhat az autó vezetésével. Ennek egyik következménye – magam is megtapasztaltam –, hogy mindenki körülbelül úgy és arra kocsikázik, amerre és ahogyan akar, nem ismervén és be sem tartván semmiféle szabályt. Kaotikus és életveszélyesnek tűnik a forgalmuk, bár csodálatos módon mégsem nagyobb a közúti balesetek száma, mint másfelé. Annál több a behorpadt, repedt ablakú száguldozó autó. Az érdekesség a jelenség okában rejlik. Mert volt valamikor vizsgakötelezettség ott is, ám annyira elterjedt ezzel kapcsolatban a korrupció – ugyanis az igen nagyszámú analfabéta is, meg persze mindenki más meg akarta szerezni a jogosítványt –, hogy ennek híre eljutott a kormányhoz, amelynek végül tennie kellett valamit, hogy megakadályozza a korrupció terjedését a közlekedésrendészet berkeiben. Ezért eltörölte a vizsgát!!!


No de térjünk vissza Peruhoz és a földrész másik érdekességéhez, az őslakosaihoz: Bolívia után itt a legnagyobb az indián lakosok aránya (45%), míg számszerűleg Peruban él a legtöbb belőlük. A számok és adatok érdekessége – ami a statisztikák veszélyeire, illetve helyes értelmezésük fontosságára is felhívja a figyelmet – az, hogy bár Mexikónak mindössze 12%-át teszik ki az indiánok, számuk abszolút értékben alig marad le a peruiak mögött, lakossága kb. három és félszerese lévén a minket most érdeklő országénak.
A valószínűleg Ázsiából beszivárgott első lakosok – keleties vonásaik már önmagukban valószínűsítik ezt az elméletet – körülbelül 7000 (más irodalom szerint csak 5000) évvel ezelőtt kezdték háziasítani az első állatot, ami a tengerimalac volt, mint erről már volt szó ezeken az oldalakon. Ez a „neolitikus forradalom” néven ismert korszak egyik jellegzetessége volt, és az élelemtermelés kezdeteit jelentette. Mostani ismereteink szerint golyóbisunkon ez kb. i. e. 15 000 évvel kezdődött a kutyával egyszerre több helyszínen is, ami érdekes, izgalmas kérdéseket vet föl az indián lakosság történelmével és kultúrájával kapcsolatban, amelyek tárgyalása ellenben meghaladja jelen írás kereteit. Tudunk az első itt épült városról is, mely i. e. 2627-ben épült és Caralnak nevezték. Ezt tartják számon az Újvilág legrégibb, némelyek szerint szent városaként, ahonnan többek között furulyák kerültek elő, a kézművességet megmutató kidolgozásukon kívül a zene és művészetek jelenlétét is bizonyítva. Sajnos, nem jártunk ott, mint ahogyan nem láttuk az újabb, de így is ősi, i. e. 2000–1500 között ismert Huanuco városát sem, de megnézhettük a 2500 éves textíliamaradványokat.


Történetük bemutatását és egyáltalán rendszerezését nehezíti az a tény, hogy a különböző régiókban külön-külön fejlődtek a különböző kisszámú népcsoportok. Így az emlegetett kultúrák nem az egész mai Peru területén jöttek létre, illetve nem föltétlenül váltották egymást, hanem gyakran párhuzamosan léteztek, nevüket pedig gyakran arról a helységről vagy területről kapták, ahol kialakultak.
Szűk háromezer éves múltra tekint vissza a chavin kultúra (i. e. 900 körül jelent meg), miután szétestek a part menti közösségek. Szimbolikus állata a jaguár, egyik fontos megmaradt emléke pedig a Chavin de Hauntarban talált Tello-obeliszk, amelyet láttunk a limai Archeológiai Múzeumban. Nevét felfedezőjéről, Julio C. Tello régészről, a perui régészet atyjáról kapta, aki Amerika első őslakos származású régésze volt. A múzeumbeli szöveg szerint ez az ókori város, amely korának vallásos központja volt, olyan jelentőséggel bírt hívei számára, mint nekünk Róma vagy Jeruzsálem. A hatalmas kőoszlop szépen megmunkált és nehezen fotózható, mert üveg búra védi, nem annyira a környezeti viszonyoktól, mint inkább a kíváncsi emberek érintésétől.


Időrendben a Paracas és a Pucara kultúra következik, amelyet jeleztek ugyan, de amelyből néhány textílián kívül más nemigen maradt fenn. Paracas manapság sokkal inkább a természeti adottságairól nevezetes, mint arról már írtam előbb. Vele részben párhuzamosan és utána még több száz éven keresztül – időben a kereszténység és a mi keresztény kultúránk megjelenésével és elterjedésével párhuzamosan – alakult ki és fejlődött a három nagy műveltség, amelyeknek már igen látványos emlékei is megmaradtak, illetve amelyeket sikerült is egyrészt felfedezni, másrészt felszínre hozni: a moche, a Tiahuanacu (ajmara nyelven Tiwanaku) és a Nazca civilizáció. Ezekből a legjelentősebbeket mi is megtekintettünk. Volt olyan közöttük, amit már itthonról látni szerettem volna, és végre megvalósult az álmom, a többit pedig, a maga újdonságáért és nagyszerűségéért zártuk a lelkünkbe. Egyikükért pedig Bolíviát is meglátogattuk, ami csak fokozta az élményt. Ide még annyi kívánkozik, hogy ezeket a sicán és chimu világ követte, melyeknek gazdasági és társadalmi eredményeit szinte teljes egészében az inkák vették át (mint sok egyebet is) és rajtuk keresztül maradt fönn. És nyilván végezetül az ők sokat emlegetett különleges társadalmuk következett, amelyért ma is odamegyünk, és amelyet az európaiak tettek tönkre, számoltak fel és egyben örökítettek meg. Ami mai napig kétes szellemi örökségként nehezedik ránk.

Albert Ildikó