Parkolói etűd

Azt mondja egy felmérés, hogy az ország lakosságának fele idén 100 és 500 lej közötti összeget költött el arra, hogy beszerezze a húsvéti ünnepi asztalra szánt hagyományos élelmiszereket, a bárányhúst, sonkát, tojást, zöldhagymát, ananász-kajszibarack-kékszilva ízű szénsavas üdítőt, miegymást. Pontosabban az adatsor úgy néz ki, hogy az állampolgárok 9 százaléka 100 lejnél kevesebbet tudott vagy volt hajlandó előteremteni erre a célra, 50 százalékuk az előbb már említett kerettel gazdálkodott, 25 százaléknak volt lehetősége 500 és 1000 lej közötti kasszabont kiegyenlíteni, a felső tíz százalék pedig 1000 lejtől kezdődően a nem mondja meg, mennyit-ig tapsolt el.
Idáig értem, csak azt nem, hogy miért mindenki abban a szeredai szupermarketben, ahová nagyszombaton meggondolatlanul én is bekeveredtem, miután otthon felfedeztem, hogy elfogyott a kávé, és ezt a konyhapolci hiátust azonnal pótlandónak véltem.
Egy másik statisztika meg – a közlekedési rendőrségé – arról számol be, hogy a húsvéti ünnepnapok alatt országosan kb. 350 bűncselekmény és 9500 kihágás történt – csak gyorshajtásért 4137 esetben büntettek –, amit 3 millió lej bírsággal, illetve több mint 400 gépjárművezetői engedély bevonásával nyugtáztak.
Ezt is értem: az emberek siettek bevásárolni. Amihez – statisztikailag – hozzá kell kalkulálni azt is, hogy rajtam kívül még másnak is elfogyhatott a kávéja.
Azt viszont, amit azóta sem igazán értek, az a bizonyos szupermarket parkolójában láttam. Elsőre nem is akartam elhinni, gondoltam, a kávé beszerzésének legkisebb királyfiús viszontagságai miatt hallucinálok. (Tényleg a jóérzés határait buldózerező tömeg tolongott az üzletben.) De nem. Hanem történt – gyorsabban, minthogy közbeléphettem volna, és távolabb, minthogy legalább odakiáltsak –, hogy egy idősebb, de azért még egyenes tartású férfi nekitámaszkodott egy parkoló autó hátuljának. Unhatta a végtelen várakozást, amíg hozzátartozói bevásároltak, hát nekidőlt háttal a kocsi csomagtartójának, hogy kissé megtámassza magát. Idáig semmi különös, s ennek megfelelően az atyafi is elég egykedvű ábrázattal bámulta a fel-alá hömpölygő, bevásárlókocsikból kipakoló, mindenfélét hurcolkodó többieket. Apátiájából a hátsó lökhárító zökkentette ki. Ami egyszer csak megindult, nyilván a gépkocsival egyetemben, s tolta az emberünket, nem túl gyorsan, de ahhoz elég szaporán, hogy se jobbra, se balra elugorni ne tudjon, hanem korához sehogy sem illő Chaplin-lépésekkel próbálja kiváltani, hogy a mozgó jármű alá kerüljön. Akkor szabadult a szorult helyzetéből, miután a kocsi a félköríves tolatás után már célszerűbbnek látta előrefelé haladni, s így egyszerűen otthagyta a kalimpáló potyautasát. Egy pillantással még elkaptam a sofőr arcát: az égvilágon semmit sem vett észre abból, hogy éppen úgy állt ki háttal, hogy közben tolt egy embert.
Persze, az egész nem nagy ügy, hisz feljebb írtam, hogy ugyanebben a másodpercben az országban még jó pár, esetenként súlyosabb közlekedési szabálysértés vagy baleset történt. Csak az vékony érv, hogy ez nem is volt baleset, csupán olyan majdnem-tragédia. Azt is lehet mondani, hogy a majdnem-áldozat mi a bánatnak tehénkedik valaki más autójára, főként, ha hajlamos annyira elbambulni, hogy a járó motort sem hallja meg. Csak ha ugyanez egy hétéves gyermekkel történik, aki mondjuk a kocsi kerekei alá kerül, aligha azt említenénk elsőként, hogy nem illendő dolog mások tulajdonát háttámlának használni. Azt pedig, hogy az egész jelenetért a szerzéssel, könyökléssel, költéssel járó „ünnepi” stressz a felelős: legyen bármilyen plauzibilis, nem vagyok hajlandó érvként elfogadni.
A pillanat eltelt, s azzal ment tovább minden a maga rendje/káosza szerint az áruház előtti placcon. S a negyed kiló kávéval én is haza. Csak az emberünk álldogált még a parkoló közepén, zavarodottan. Valamin láthatóan tépelődött, lehet, a feltámadáson.