Párizsi purpárlé

Történik: nem az Eiffel-torony tövében, az egyik udvarhelyi boltban.
Hentespult. Mogorva eladó jő. Seprű a kezében, villám a szemében. Seper. Vásárló áll. Vár, mint a balladai vadász. Némán, lesben, hátha elkapja a megfelelő pillanatot, amikor nem zavar. Eladó akkurátusan tisztogat. Felnéz. Lenéz. Seprűvel balra el. Aztán vissza.
– Tessék!
– Húsz deka párizsit kérek.
– Melyik parizeltből?
– Keresztúri.
– Mennyi kell?
– Húsz deka.
– Szeletelvel?
– Igen, szeletelve.
Eladó arcán világfájdalom. Mintha a hátán vágnám. Nem a fát. A parizeltet.
Eladó nem kérdez. Nem bólint. Cselekszik. Szótlanul nyúl a hűtőpultba, ragadja meg fél kézzel áldozatát, viszi a géphez. Nyiszálja kegyetlenül. Kábé olyan arccal, mintha a nyakam vágná.
Papír a mérlegre, parizeltet rádob, szeletelvel, ahogy sikerült.
– Harminc deka. Maradhat?
– Nem, húszat kérek – rebeg vásárló.
Eladó dühös. Pár szelet parizeltet szélsebesen lecsap mérleg mellé.
– Huszonnégy – közli a végeredményt. Csomagol, címkéz. Csattan a parizelt a pulton.
Vásárló arra gondol: eladó téved, ha azt hiszi, a „parizeltet” ezért nevezik felvágottnak, mert fel kell vágni. Egyszer a géppel, aztán a pultra. De vásárló nem mondja ki hangosan. Fél, fel lesz szeletelvel.
– Más kell? – vakkant vissza eladó.
– Sajtot is szeretné… – hebegi vásárló.
– Azt a kolléganőtől! – utasít eladó.
Vásárló áll, vár. Érlelődik. A sajt a pulton belül. Vásárló pulton kívül. Öt perc múlva sajtos kolléganő sietve jő. Seprű a kezében, villám a tekintetében. Seper. Vásárló lemond a sajtról. Már a parizeltet is bánja. Arra gondol: visszavágja-e a pultra? Szeletelvel, mind a huszonnégy dekát.
Nem teszi. Advent van, a várakozás ideje. A pénztár felé tartva magában dünnyögi: lehet, jobb lett volna banántot venni. Azt legalább kilóra adják s nem szeletelvel.

Lázár Emese