Őrület

6

Karácsony közeledik, de úgy viselkedünk, mintha a világ vége közeledne: mindenkin erőt vett a rohanás, elhatalmasodott a bevásárlási láz, s eközben a munkahelyen is úgy megsűrűsödnek mindannyiunk számára a teendők, hogy már azt sem tudjuk, hogy melyik világon élünk.
Zsúfoltság van reggel az utakon, ez máris azt jelenti, hogy kora hajnalban sikerül az emberek többségének felidegesítenie magát, a forgalomnál és olykor a ködnél csak az indokolatlan tülkölés, dudálás meg az anyázás sűrűbb, de ettől a város a reggeli és a délutáni csúcsórákban – s gyakran a csúcsórák között is – egyetlen hatalmas parkolóvá alakul, amelyben kénytelen-kelletlen rendezett sorokban vesztegelnek az autók.
Az üzletekben egymásnak adják a kilincset meg a náthát a kuncsaftok, ki-ki igyekszik beszerezni még egy ajándéktárgyat, még egy finom falatot vagy még egy palack nemes vagy kevésbé nemesebb nedűt. A kereskedők pedig már november óta szaloncukrot, csokimikulást, karácsonyfadíszt kínálnak karácsonyi dallamok kíséretében. Az utcákon ajándékszatyorba bújtatott ajándékot vagy a rég áhított tévét, számítógépet, konyhai kisgépet tartalmazó dobozt cipelnek lihegve az emberek.
Ilyenkor sokan azon vannak, hogy lezárják rendezetlen ügyeiket, megadják adósságaikat, kibéküljenek haragosaikkal, s mert a média a szeretetről, az adakozás fontosságáról beszél – ami amúgy helyénvaló, üdvös dolog –, sokan hol igaz felebaráti szeretetből, hol lelkiismeretük elaltatása céljából, hol a közösség parancsának engedve, hol az adományozót övező népszerűség elnyerése okán különböző segélyakciókat szerveznek.
Rendjén van, hogy mindenki ereje szerint, vagy gyakran azon felül is készül az ünnepre: rendez, takarít, ajándékot vásárol, süt-főz, csak éppen önmagunkban nem vagyunk képesek rendet tenni, nem figyelünk kellőképpen sem önmagunkra, sem egymásra. Örökös megfelelési kényszerünk nem engedi, hogy kicsit saját magunkkal is foglalkozzunk, egymás örömében-bánatában osztozzunk.
S őrületünk – amellyel önmagunk körül forgunk, mint a saját farkát kergető kutya – oda vezet, hogy semmibe vesszük az olyan fontosabb emberi értékeket, mint az őszinteség, a szeretet, a türelem, a megértés, a megbocsátás. Csak akkor tudatosul bennünk, hogy nemcsak az anyagiakra, a mesterséges társadalmi kényszerre kell figyelni, hanem érzéseinkre, no meg egészségünkre is. Legtöbbször azonban csak akkor figyelünk fel az élet fontos dolgaira, amikor önmagunkon vagy közvetlen környezetünkben, családtagjaink és barátaink körében tapasztaljuk meg a bajt, netán a tragédiát.
Karácsony közeledik, s gyakran az az érzésem, hogy egyre több az őrült. Mi magunk csinálunk őrültségeket, mi magunk csinálunk bolondot saját magunkból.
Megéri?

Sarány István

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.