Okostelefon a levesben

Néhány nappal ezelőtt olvastam Böjte Csaba testvér elmélkedését, amely azóta is foglalkoztat. „Felnőtt egy olyan generáció, melynek egy részét nem lehet feladatokkal terhelni, mert ő azt unja, s mindjárt továbbáll. Ezek a fiatalok, mivel kitartó munkát sem az iskolában, sem az életben nem végeztek, ezért nem is tudnak maguknak parancsolni, még kevésbé alkalmasak más véleményét elfogadni, így a házasságban, családi életben, de a munkahelyen is nagyon sok kudarccal találkozva megkeserednek.” A közismert szerzetespap ugyanott Kopp Mária (1942–2012) orvos-pszichológust is idézi, aki azt nyilatkozta egy magánbeszélgetés során, hogy „Európa létét nem a harmadik világháború, s nem is az atombomba, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációk veszélyeztetik.” E gondolatok nyomán mindig felötlik bennem, hogy feladatok, cselekedetek helyett a kommunikáció kényszere tölti ki életünk józan perceit, amikor beszámolunk valamiről, amikor elmondjuk, hogy mit nem tettünk, s mit szeretnénk. Maga a kommunikálás helyettesíti az életet, hiszen mindig a kezünk ügyében van legalább egy olyan eszköz, amely alkalmas erre.
Közben odahaza, nálunk is történt egy érdekes eset, amely tipikusan 21. századi. Életbe vág, és idevág. Ültünk a vasárnapi asztal mellett többen, majdnem az egész nagycsalád. Mindenki előtt tányér, evőeszközök, poharak, ahogy ez szokás, de az új módi szerint egyik-másik rokon előtt ott a mai kor kultikus tárgya, az okostelefon is, amely nélkülözhetetlenné avanzsált. Azt mondják, hogy a fiatalabbak már nem valóságosan, hanem e mindenütt jelen levő készülékek kameráin át nézik a világot, még a hús-vér, karnyújtásnyira lévő fehérnépeket is úgy szemlélik, holott meggyőződésem, hogy jobb és élvezetesebb analóg módon gyűjteni az információkat és három dimenzióban élvezni az élményt. Lehetséges, hogy a levesről már képet is küldött nagy hirtelen valamelyikünk egy távoli országba. A csóré nyakú kakas megdicsőülése is benne van a történetben, hiszen magasabb szférákba emelkedett a vasárnapi ebéd kontextusában. Anyósom azonban akkurátusan kijelentette az ebéd előtt, hogy nincs telefonálás, az a fontos, hogy együtt lehetünk, s beszélgessünk, keressük egymás valóságos társaságát, mert ritkák az ilyen pillanatok, használjuk ki. Azt is ígérte, hogy a levesbe veti, ha valamelyikünket meglátja, hogy telefont piszkál. Úgyhogy az mms-ek csak titokban szállongnak. Mindenki végzett az első fogással, ez az a pillanat, amikor előkerül a szósz, az újkrumpli, s némi sertés- meg marhahús – kiegészítendő a baromfit –, hogy aztán a fröccs és a kávé tetézze az asztal örömét. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Ám ekkor megcsörrent anyósom mobilja. És lőn csend, mint színpadon a királygyilkosság után. Most mi lesz? Merre halad a történet, hiszen többféle végkifejlet is elképzelhető. Anyósom odalép a kredenchez, ahol a saját szenilis telefonja lapul. A méretes képernyőről könnyen leolvasható a hívó fél neve. „Ez a kománé. Muszáj lesz felvennem!” Rövid mondatok hangzanak el, amelyekből kiderül, hogy odaát már megették. Valamelyik unoka kárörvendően kuncog, hogy a mama telójának annyi. Hiába, a kommunikációs kényszer minden irányba hat, vektorai ott vannak a térnek minden szegletében, s rángatnak. Mert csak ennyi az eszünk. Mert hagyjuk.

Simó Márton