Oszlopkőbe vésett betűk

100 éve, 1917. november 28-án Vajdahunyadon született és 25 éve, 1992. május 5-én Brassóban hunyt el a román kommunizmus idején a Kisebb Testvérek (Ferencesek) Szent István Királyról Elnevezett Erdélyi Rendtartományát vezető utolsó provinciális, P. Pöhacker Balázs.

Pöhacker Gyula P. Balázs 18 évesen, 1935-ben lépett be a ferences rendbe, a szigorú próbaidőt, a noviciátust Medgyesen végezte, 1936-ban tett egyszerű fogadalmat, és egy évre Csíksomlyóra került. Teológiai tanulmányait a szülővárosában működő ferences teológián végezte 1937–1941 között. 1940-ben tette le ünnepélyes örökfogadalmát, 1941. június 29-én szentelték pappá. Papi működésének állomáshelyei a következők voltak: Vajdahunyad (1941), Déva (1942), Máriaradna (1951), Körösbánya (1952). 1962-ben a román kommunista hatalom több társával együtt három év vizsgálati fogságra ítélte, rendszerellenes uszítással vádolva. 1964-ben szabadult. További állomáshelyei: Körösbánya, Déva (1964), Csíksomlyó (1982), Brassó (1991–1992). A brassói ferences kriptában nyugszik P. Csiszér Elek és P. Hajdú Leánder mellett.
Balázs atyát – aki a szentmise elkötelezettje volt, a legszentebb áldozatról beszédek sorozatát tartva – háromszor tüntette ki bizalmával, egyben rótt rá nehéz feladatot az erdélyi ferences rendtartomány, meglátva benne a bölcs vezetőt. Először 1951-ben, amikor a kommunista hatalom által augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka az Erdély összes kolostorából Máriaradnára deportált szerzetesek házfőnökévé választották. Mivel a hatalomnak a deportálástól várt számítása nem jött be, és a rend önként nem oszlatta fel magát, a rendtagokat tíz hónap után három másik zárdába osztották szét: Désre, Esztelnekre és Körösbányára. Utóbbi helyen P. Pöhacker Balázs másodszor is házfőnök lett. „Bátorsága az állami hivatalnokokkal szemben, gondossága a rendtársai iránt alkalmassá tették erre a feladatra, és vállalta is derekasan” – emlékezik rá vissza rendtársa, P. Papp Leonárd P. Pöhacker Balázs – a szentmiséből élt és éltetett című írásában (Csíksomlyó Üzenete, 2012/3). A harmadik, talán a legnehezebb feladata az volt, amikor 1982-ben, P. Écsy János tartományfőnök, csíksomlyói házfőnök autóbalesetben bekövetkezett tragikus halála után végrendeletileg át kellett vennie a rendtartomány, valamint a csíksomlyói rendház vezetését. „Azért volt szükség erre a végrendeleti hatalomátadásra, mivel abban az időben (1950–1990) a káptalani választás az államhatalom részéről akadályozva volt. – Így tehát 1982. április 19-től P. Pöhacker Balázs lett az erdélyi Sz. István Provincia Tartományfőnöke. Fő feladata volt a provincia megőrzése a széthullástól és a rendi összetartás tudatának ápolása a rendtagokban. Ezt a feladatot sikeresen teljesítette Balázs Főatya provinciálisi hivatala idején” – áll a csíksomlyói ferences rendház Domus Históriájában, P. Márk József 1989. december 31-i bejegyzésében. A102. választói kapitulum elöljárójának két nehéz feladattal kellett megküzdenie: a közel 70 tagot számláló szerzetesrend rohamos kiöregedése és az elhalálozások magas száma miatt a megüresedő helyek lehetséges betöltésével, a rendházak és templomok megtartásával, valamint az utánpótlás megszervezésével.
A Securitate állandóan figyelte a börtönviselt szerzetest, elődjéhez hasonlóan ő sem adhatott ki körlevelet, ezért a zárdákat állandóan személyesen látogatta, hogy vigasztalja, gondját viselje öregedő rendtársainak, lelkesítse őket. Annak ellenére, hogy az államhatalom hivatalosan betiltotta a ferences rend utánpótlását, optimista volt a rendtartomány jövőjét illetően, hitt abban, hogy lesz folytatás, hangoztatva, hogy a Gondviselőnek tervei vannak az erdélyi provinciával. Bizakodása valósággá vált, amikor az 1980-as évek végén a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola három teológusa jelentkezett nála, hogy titokban elkötelezzék magukat Szent Ferenc erdélyi rendtartományába. Fr. Böjte Csaba, fr. Bőjte Mihály és Pál József fr. Leó (későbbi utódja) voltak az elsők, akikben Balázs atya táplálta a hivatást, felkarolta őket, a rend életének folytatását és megújulását remélve tőlük. S még tartományfőnökként megérhette, hogy megbukjék a kommunizmus, és újabb fiatalok jöjjenek Assisi Szentje életpéldájának a követésére.
* * *
P. Pöhacker Balázs, aki tartományfőnökként a román kommunizmus legsötétebb évtizedében vezette, és abból vezette át egy új, akkor még demokratikusnak hitt világba az erdélyi ferences rendtartományt, minden bizonnyal megérdemelne valahol egy emléktáblát, vagy azt, hogy többet beszéljenek, írjanak a provincia 20. századi történetében betöltött szerepéről, szellemiségéről, hiteles papi-szerzetesi lelkiségéről. Akik őt ismerték, tisztelték és szerették, minden bizonnyal egyetértenek velem abban, hogy az őt körülvevő hallgatásnak ő örül a legjobban, mert válságos időszakban úgy szolgálta népét, rendtársait, hogy közben a magányt kedvelte, a szerénységet és az egyszerűséget. Egyszerre volt zárkózott és empatikus, fegyelmezett és fegyelmet követelő, kedves és türelmes. Ha a fenti adatokon túl felnőtt fejjel pontosan szeretnék számot adni arról, hogy ki is (volt) ő (nekem) – aki gyerekként számos évig ministránsa voltam, akinek most felnőttként nem áll módjában emléktáblát állítani, és (több szempontból is) a nyelvre vagyok utalva –, nagy bajba kerülök. Nyelvre utaltságom tudatában marad hát minden töredék: arról a papról, emberről, aki pontosan tudta a határt az elégséges beszéd és a szükséges hallgatás között, aki úgy tanította meg az oltárnál való méltóságteljes viselkedést, a hangsúlyos olvasást, hogy soha nem mondta el, hogyan tegyem. Élte. És úgy élt, hogy minden, ami a gyermekkorban tőle belém ivódott, nem tudta volna később megadni semmiféle racionális megközelítés, iskola vagy ideológia. Ezért tökéletlen a nyelv, mert a létezés alapformáiról kellene szólnia: arról a szerzetespapról és szellemiségéről, aki hallgatásával, a lelkeket emelő szentbeszédével, az átéléssel végzett átváltoztatással és finom gesztusaival, nyugalmat árasztó tekintetével vált közvetlenül gyermeki, később felnőtt énem részévé (amibe néha nagyon mélyre kell ásnom, hogy megtaláljam, de ez nem őt terheli). S ha a nyelv nem tudja túllépni a maga határait, metaforát keres…
Bár a csíksomlyói kegytemplom építészeti szempontból egyhajós, a pápai kisbazilikát mégis láthatatlan oszlopok tagolják: olyan ferences egyéniségek, akiknek elkötelezettsége minden időben erőt, hitet adó, értékrend-alakító. Ilyen oszlop mindazok számára, akik ismerték, P. Pöhacker Balázs, Balázs atya is. A kettős évforduló jó alkalom arra, hogy oszlopfőjére tekintsünk, és betűzgessük mindazt, amit életével, elhivatottságával és szenvedésével, szavaival és csendjével vésett bele.

Borsodi L. László