November 7.

Kárpátalján élő kedves ismerősöm írta közösségi oldalán: „Ma 100 éve tört ki a nagy októberi! Kellemes ünnepeket mindenkinek! Mielőtt megkapnám a kriptokommunista jelzőt, elmondom, számomra azért ünnep a mai nap, mert – hála istennek! – már nem ünnep!” S bejegyzése végére, öröme jeléül egy vigyorgó arcot biggyesztett. Azt: szmájlit.
November 7. számomra egy ideig egy meredek csíkszeredai utcát jelentett, amely a temetőig visz, s onnan lefelé, a gyárnegyedbe. Abba a negyedbe, ahová reggelente két-háromezer – vagy ki tudja már, hány? – nő ment munkába a fonodába, a kötöttárugyárba, a tejgyárba és a készruhagyárba. Férfiak is jártak oda, mutatóba, hogy legyen, aki karbantartsa a gépeket. No meg nyomda is üzemelt azon a fertályon. Én magam is a kötöttárugyárban töltöttem néhány évet boldogan az asszonyok között, így naponta másztam meg a November 7. utcát hol egyik irányból, hol a másikból. Az egyik házon volt egy kis tábla, rajta lapát. Vagy ásó…? Ki tudja? Rég volt… Tény, hogy a kis tábla arra emlékeztetett, hogy ott egy önkéntes tűzoltó lakott akkor, amikor még más volt az utca neve. S a régi utcanév ott volt az önkéntességet jelző tábla mellett: Szentlélek utca. Nos, ez az utca nem vallásos felbuzdulásból kapta nevét, hanem azon egyszerű ténynél fogva, hogy Szentlélekre vezetett.
Gyermekként az iskolában nem sokat ojtották belénk November 7. jelentőségét, csak annyit mondtak el belőle, ami a hivatalos kommunista ideológia megalapozásához és a történelem 1917 utáni alakulásának hivatalos szemszögből való értelmezéséhez szükség volt: ekkor kezdődött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Azt már végképp nem értettük gyermekként, hogy miért ünnepelnek októberi forradalmat november hetedikén, a Julián- meg a Gergely-naptár közti eltérést, s annak országonként eltérő alkalmazását nem szajkóztuk be. De tudtuk, hogy volt Lenin, meg Auróra cirkáló, meg bolsevikok és mensevikek, meg hogy kivégezték a cári családot. S azt is kezdtük érteni, hogy akkor megváltozott a világ. Nagyanyáink ezt a változást inkább úgy jellemeznék: fenekestől felfordult. Jött ugye az első nagy háború vége, a mérhetetlen veszteségekkel és szenvedéssel, birodalmak hulltak össze, s romjaikon új impériumok születtek, s amint erősödött a szovjet hatalom s annak befolyása, úgy pendliztek a vele szomszédos országok a nyugati demokratikus és a keleti kommunista értékrend között. A pendlijátékot végül az újabb rend szenvedést, összeomlást és új hatalmak és hatalmasságok megjelenését eredményező második világháború zárta le, Európa keleti fele a nagy szovjet testvér vazallusa lett. Mintegy ötven esztendőre. Akkor ismét fordult egyet a világ, összeomlott a bolsevista ideológiára épült rendszer, a kelet-európai államok visszaevickéltek a nyugati térfélre, abban reménykedve, hogy megszabadultak az orosz medve mancsaiból, karmaiból.
Ekkor lett újra Szentlélek utca a November 7-ből. Az idő annak a háznak a lakóit igazolta, akik megtartották még a régi utcanévtáblát. Igazuk volt, nem érdemes ötvenévente újat tenni. Tehát a Szentlélek utca neve a régi, s ma már nem visz csak Szentlélekre, vagy a tetőn a temetőig. Ami a temetőtől alább volt, az mind aláment… Mint az a kor, amely létrehozta őket.
Egyetértek kárpátaljai kedves ismerősömmel, aki azt ünnepelte tegnap, hogy november 7. immár nem ünnep.

Sarány István