Nem kutyagumi!

Állítólag statisztikailag is kimutatták, hogy egyre több ember tart házi kedvencet. Ne menjünk azonban bele annak részleteibe, hogy ki, milyen indíttatásból él egy háztartásban kutyával, macskával, nyúllal, aranyhörcsöggel vagy papagájjal, inkább boncolgassuk azt az oldalát, hogy az állattartás felelősséggel jár. Bizony! Felelősséggel elsősorban a kedvenccel szemben, de a többi embertársunk és a környezetünk iránt is. Ez még akkor is így van, ha netán bárki elhanyagolható szempontnak tekintené a környezetét és az embertársait, ha a kedvencéről van szó. Marci-vizslát – fiamék házi kedvencét – sétáltatva érdekes dolgokat tapasztalhattam az ember-állat, illetve ember és környezet viszonyában. Például láthattam, hogy vannak olyan ebtartók, akik zacskóval a zsebükben sétáltatják kedvencüket azért, ha az pottyantana egyet, akkor a „kutyagumit” vehessék fel, és dobhassák el az első kukába. Ez nem meglepő számomra, én is így teszek minden alkalommal, amikor rám bízzák a „szőrös unokát”, fiamék is így tesznek. Láttam viszont olyanokat is, akik lazán odébb állnak, mintha mi sem történt volna, ha pedig szól egy másik kutyasétáltató, hogy a produktumot jó lenne eltakarítani, még nekik áll feljebb. „Takarítsa el maga, ha nem tetszik” – hallottam nemegyszer, mint ahogy azt is, hogy „a kóbor kutyák után ki szedi a sz@rt?”. A csúcs viszont az volt, amikor az egyik kutyasétáltató elfogadta a felkínált zacskót, undorodva felszedte kutyája produktumát, majd a zacskót tartalmával együtt lazán átdobta a legközelebbi kerítésen. Ő odébbállt, nekem földbe gyökerezett a lábam, s csak annyit mormoltam: ez nem kutyagumi! Közben arra gondoltam, mennyire fog örülni a kedves gazda, ha megtalálja a „szeretetcsomagot”, aztán iszkoltam is el onnan, nehogy meglásson, és még azt higgye, én dobtam át a sz@rt a kerítésen.