Nem azért, mert cigány!

Az E60-as európai úton Kolozsvár felé haladva, Maros megye utolsó településének román neve Hădăreni. Magyarul nem jelenik meg a falu neve – süldő gyermekkoromban még a román változat is csak egy ütött-kopott, ékezet nélküli változat volt (bár lehet, hogy az ékezet is csak simán lekopott) –, így aztán a valamikori kincses város felé utazva nagyban ment a találgatás: ez vajon mi lehet magyarul? Szüleim generációjának csupán egy dologról volt ismerős a falu neve: itt, Hădăreni-ben a változások után néhány évvel ledózerolták a cigányok házait, és hatalmas botrányt kavart az eset – mesélték.
Saját ismereteim csak annyiban bővültek a faluról – mert Wikipedia óta már könnyű az ilyesmi –, hogy a magyar neve Hadrév, és valóban, ’93-ban egy gyilkosságra gyilkossággal válaszolt a feldühödött faluközösség, és még a cigányok házait is lakhatatlanná tették.
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki csupán ennyit tud Hadrévről. És ezt nagyon aggasztónak találom. Főként azért, mert tudom, hogy a saját szülőfalumban is megtörténhet ugyanez, de lényegében a Kis-Küküllőmentén szinte bárhol. És a szívem szakadna meg, ha a számos nagy nevű szülötte, vöröshagymája vagy egyéb értékei dacára cigányverésről, öntörvényűségről válna híresebbé, kerülne címlapokra a falum.
Mint ahogy a Farkaslakához tartozó Kecsettel történt legutóbb. De még emlékszünk Homoródalmásra, Gyer­gyó­szentmiklósra és számos más esetre is.
Az újságíróképzésen azt tanítják – nagyon is helytállóan –, hogy az újságírónak a gyengék védelmezőinek kell lennie. Az viszont nem egzakt tudomány, hogy ki számít gyengébbnek. Gyengének tekinthető a számkivetett, az erőfeszítései ellenére szegény sorban élő, az alulról becsülettel felfelé küzdő. És gyengének tekinthető az is, akinek folyamatosan megdézsmálják a veteményét, a gyümölcsösét, a megélhetését – négylábú és kétlábú állatok –, aki egyedül él tolvajoknak, erőszaktevőknek és mindenféle válogatott bűnözőknek kiszolgáltatottan, vagy akinek a gyermekét naponta fenyegetik, zsarolják az iskolákban.
Különbséget tenni néha nehéz, legtöbbször pedig könnyű, de politikailag inkorrekt. Aki nem élt cigányok között/mellett, fogalma nincs arról, hogy mit jelent a velük való együttélés – ezt tapasztaltam számtalan alkalommal Kolozsváron. Integrációról szónokolnak, és valahogy mindig arra a következtetésre jutnak, hogy a magyar vagy a román nem elég befogadó, hogy a cigányság éppen a magyarság vagy a románság miatt elmaradott.
Azt a részét nem vitatom, hogy valóban van benne némi felelősségünk: ha nem szoktattuk volna rá a cigányságot a „könnyebb útra”, kicsivel másabb lenne a helyzet. Kicsivel. Csak hát a napszám mellé étel és cigipénz is jár, egy sírásra biggyesztett gyermekszájért rögtön ételt és ruhát adunk nekik, és akkor megkapjuk tőlük, hogy „nem dolgozunk, mert nem vagyunk réautalva”.
Valamiért nem akarják megérteni ott fent, hogy nem etnikai alapú a gyűlölködés, a megvetés. A becsületes cigányt ugyanúgy megbecsülik a faluközösségben, ahogy a semmirevaló magyart, románt megvetik.
Lehetetlen integrálni azt, aki nem akar integrálódni. Lehetetlen szociálisan megerősíteni azt, aki jól érzi magát a szociális ülepítőben, mert alkupozíciót lát benne, mert segélyekre jogosult, kivívhatja nagy tömegek együttérzését. És az sem érdekli, hogy ugyanolyan nagy tömegek – sőt – utálatát is „kivívja” ezzel.
Nem a kecseti volt az utolsó ilyen eset. És naiv lennék, ha azt remélném, hogy legkevesebb egyszer még számíthatunk ilyen címlapokra: amikor a törvények lehetővé teszik, a hatóságok pedig akarni fogják és legális eszközük lesz arra, hogy a közösségek mindennapjait megnehezítő tolvajokat, uzsorásokat, garázdákat, a személyes biztonságot kockáztatókat kiemeljék és elzárják. Magyart, románt, cigányt, mindenkit, aki kártékony. Csak abból – na, ki találja ki, miért? – megint nemzetiségi botrány lesz.

Kovács Hont Imre