Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők

Rendhagyó a Székely Könyvtár egyik legújabb kötete: a szerkesztők választása a székely származású hivatásos katona, Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter Végezetes esztendők című írását adták közzé, amely a 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. A kötetet Molnár Vilmos ismerteti.

Magyarország második világháborús részvételéről már sok könyv jelent meg. A székely származású Nagybaczoni Nagy Vilmos könyve annyiban rendhagyó a témában, hogy a szerző 1942 szeptembere és 1943 júniusa között Magyarország honvédelmi minisztere volt. Úgymond „első kézből” származó információk­kal bírt arról az időszakról, belülről ismerte az akkori döntéshozó állami apparátus működését, közeli kapcsolatban állt az ország hatalmi pozícióban lévő személyeivel. Már honvédelmi miniszteri kinevezése előtt is vezető katonai funkciókban volt. Az első bécsi döntés előkészületeként 1938-ban a budapesti I. hadtest élén (altábornagyként) bevonult a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki Ipolyságra, majd a második bécsi döntés után, 1940-ben, az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokaként (és immár vezérezredesként, ami az akkori legmagasabb magyar tábornoki rang volt) a szintén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély katonai megszállásában vett részt, ő vezette a Marosvásárhelyre bevonuló csapatokat. De hadtörténészként is jelentőset alkotott, az első világháborúról – amelyben maga is részt vett – írott könyvei ma is hivatkozási alapul szolgálnak.
A Végzetes esztendők az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. Tömören, világosan, szakszerűen. Korabeli dokumentumokra is támaszkodva, mindig objektivitásra törekedve. A történések higgadt számbavétele pedig nem lehetett könnyű, azok után, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmosnak mennyi gáncsban és retorzióban volt része, mind egyes magyar politikusok, mind a német hadvezetés részéről. Aminek oka az ő régi vágású tisztessége és embersége volt egy olyan korban, amikor gyűlöletet keltő szólamok uszítottak, és a világháború borzalmai mellett egyeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy megalázzák, kínozzák és megsemmisítsék saját honfitársaik egy részét. Konkrétan a zsidó származású munkaszolgálatosokat, akikkel a magyar tiszti- és altiszti kar nyilas beállítottságú része megengedhetetlen módon bánt. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként intézkedéseket foganatosított ez ellen. Idézem őt: „Megszüntettem a munkásszáza­dok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen… eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést. A legszigorúbb vizsgálatot indítottam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal.” Ennek hatására a munkaszolgálatosok helyzete – ha átmenetileg is – sokat javult. A háború után, 1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki Nagybaczoni Nagy Vilmost.


Még 1941-ben, vagyis honvédelmi minisztersége előtt ellene volt, hogy Magyarország oktalanul és értelmetlenül hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Honvédelmi minisztersége ideje alatt a magyar katonák érdekében, a felszerelésük kiegészítésére tett német ígéretek betartásáért, az orosz frontról való hazahozatalukért is tett lépéseket, sajnos a német hadvezetés ezeknek mindig ellenszegült, ígéreteit sohasem teljesítette. Úgy tűnhet, hadügyekben egy honvédelmi miniszter mindenható. Pedig nem, Nagybaczoni Nagy Vilmos keze is erősen meg volt kötve, egyrészt a történelmi körülményektől, a külpolitikai helyzettől, másrészt meg az ország szélsőjobboldali ellenzékétől, néha saját pártja politikájától is. De egy út minden körülmény közepette nyitva állt előtte, és ő nem is mulasztotta el: emberségesnek lenni. Segíteni az üldözötteken, kiközösítetteken, kiszolgáltatottakon. Embertelen körülmények dacára is megmaradni embernek. Lehet, nem könnyű, néha nem is népszerű, de hosszú távon ki szokott derülni: ez a jó választás. Még ha ezért közben retorziók érik is az embert. A magyar mondás szerint: nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.
Nagybaczoni Nagy Vilmos állta a sarat. A háború vége felé a nyilasok letartóztatták és internálták, a kivégzéstől csak a háború befejezése mentette meg. A Rákosi-korszakban meg­fosztották rangjától és nyugdíjától, idős kora ellenére egyszerű szegkovácsként kereste a kenyerét. Később ugyan Románia akkori miniszterelnöke, dr. Petru Groza közbenjárására (még az erdélyi szászvárosi gimnáziumból ismerték egymást, együtt érettségiztek) visszakapta a nyugdíját – de ez már egy másik történet.
A Végzetes esztendők, azon túl, hogy segít tisztábban látni múltunknak egy fontos szeletét, emberségből, tisztes helytállásból is példát nyújt.