Nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás

Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komoly­zenei mesterkurzust Gyimes­kö­zéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mes­terkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.

Fotó: László F. Csaba

– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?

– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.

– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?

– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.

– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?

– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.

– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?

– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.

– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…

– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.

– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?

– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.

– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?

– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.

– Hogyan valósulhatna ez meg?

– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.

– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.

– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?

– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?

– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.

– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?

– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vid­nyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.

Márk Boglárka