Műkedvelő színjátszásról és a folytatásról

144

Ha Énlakára látogat az ember, akkor mindig talál ott valami érdekeset. Én személyesen még nem mentem annyira, hogy tájékozódni tudjak a faluban, de minden ottlétemkor új és új információk érnek, és megérint a hely kisugárzása. Akár Etéd, akár Firtosváralja irányából közelítem meg, mindig eltévedek. Gépkocsival, nyilván, mert gyalogosan sokkal könnyebb, hiszen pár perc alatt megtalálom a fontos objektumokat, s ha mégsem, akkor kérdezősködöm. Három biztosnak mondható viszonyítási pontot tartok számon: a templomot, a pálinkafőzdét és id. Szávai Mártonék portáját.
Szávai úr, az egykori iskola nyugalmazott tanítója olyan helyen lakik, ahonnan mindig a kerteken át tudtuk/szoktuk megközelíteni a ma üresen álló iskolát, az egyetlen vegyesboltot, ami manapság azért a közönséges mívesnapokon a legfontosabb gócpont a faluban, de ugyanígy mentünk a templom vagy a kultúrotthon felé is. Hogyha hozzájuk mentem előbb, akkor mindig ez a módszer működött. És meg kellett nézni a gyümölcsfákat is – nyilván –, hiszen a tanító úr az őshonos fák ihletett gondozója és népszerűsítője. Ez a kertekben való bóklászás Énlaka különleges településszerkezetéből származik, illetve abból, hogy járművünket mindig magunk mögött hagytuk, mert szégyelltünk autózni a faluban. De abból is, hogy a szomszédok megbíznak egymásban…
Most is kissé elbizonytalankodtunk, de nem szálltunk ki, hanem addig-addig mentünk, amíg megláttuk a templomkerítést, majd a fenyőfákat, amelyekről tudtuk, hogy mellettük mindjárt ott a kultúrház.
A konferencia javában tartott. Nem az volt a célunk, hogy végigüljük, hanem mindössze annyi, hogy betekintést nyerjük, hogy egy kicsit beszélgessünk a szervezőkkel, s néhány ismerőssel, aki következetesen kitart a helyiek mellett intézményi hátteret és segítséget biztosítva. Jól bejáratott rendje van ezeknek a programoknak, hiszen sorrendben ez immár a hatodik, bő évtizede tart a sorozat.
– Annak idején – mondta el mindjárt az első szünetben Marci bácsi – azt terveztem, hogy a Pro Énlaka Alapítvány égisze alatt kiadok egy olyan ismertető füzetet, amelyből az erre járó megszerezheti az alapinformációkat. Csakhogy hamar kiderült, hogy erre nem is olyan könnyű megszerezni a pénzt, hiszen igényesebb kiadványra gondoltam, aztán kiderült, hogy kár lenne csak úgy elsütni a témát, hiszen Énlakáról sokan és sokfelé írtak. Több kell ide, nagyobb lélegzetvétel és megfelelő csapat.
A Hargita Népe régebbi olvasói is számon tarthatják, hogy Énlaka igencsak divatba jött a rendszerváltozás után, sokan az UNESCO-védettséget emlegették, csakhogy ez elmaradt, mert nem történt meg az a típusú örökségfelújítás, ami Torockón lezajlott. Arra jobb volt a közlekedés, közelebb volt Kolozsvárhoz, eleve adottak voltak a körülmények, hogy tovább lehessen lépni, meg a hazai és az összmagyar lobbi is inkább Torockó-párti volt, hiszen ott viszonylag életerős közösség él. Énlakának azonban szerencséje, hogy megmaradt ilyennek, hogy sikerült tudatosítani a helyiekben és a „bebírókban”, hogy sokkalta fontosabb a természeti és az épített környezet megóvása. A Budapest-Belváros Önkormányzata által nyújtott támogatás megfogant, s a Pro Énlaka Alapítvány segített az ingatlanok gondozásában. Sokat nyomott a latban, hogy olyan pedagógus volt és van az alapítvány élén, aki köztiszteletnek örvend, hiszen 1990 előtt bő három évtizedet dolgozott a településen.
– Az is szerencsés egybeesés volt – folytatja a nyugalmazott tanító –, hogy házat vásárolt a faluban Visy Zsolt pécsi régészprofesszor, aki nemcsak pihenni és feltöltődni jár ide, hanem szenvedélyesen érdeklődik a Székelyföld múltja és jelene, illetve lehetséges sorsa iránt is. Visy professzor biztatott, hogy pályázzunk, és ő maga is segített. Nemcsak a tudományos munkák rendszerezésében, hanem a forrásszerzésben, és abban, hogy a magyar tudományos élet jeles személyiségei eljöjjenek ide időnként és bemutassák kutatási eredményeiket. Hosszas beszélgetéseinknek az lett a hozadéka, hogy eldöntöttük, körbejárjuk azokat a témákat, amelyek egy falumonográfia kapcsán szóba jöhetnek, de azokat tágítsuk ki a teljes Székelyföldre.
Ily módon Énlakán komoly műhelymunka alakult ki. Az első konferencia (2007) a településsel foglalkozott, majd tágult a horizont: a következő alkalommal a székelyföldi népi mesterségekről (2009), később a Székelyföld történetéről (2011), a gazdálkodásról (2013), majd a népzene és a néptánc témakörét (2015) járták körül a szakemberek. Tudni lehet, hogy hamarosan megjelenik a tavalyelőtti témákban született írásokat tartalmazó kiadvány is. Az idei találkozó végére pedig megszületett a következő tematikacsokor is, amely a temetkezési kultúrát, a székelyföldi temetők szimbólumrendszerét vizsgálva, a gyászhoz fűződő viszonyhoz, az elődök kultuszához kapcsolódva, az emlékezés és emlékhagyás köré szerveződik majd. Énlakán már összegyűjtötték és részben közöletlen tanulmányokban feldolgozták a helyi temető több évszázados múltját. Figyelmet felkeltő is lehet ez a kezdeményezés, hogy 2019-re ezt másutt is megtegyék. Ilyen szempontból az Énlaka Konferenciák akár katalizátor jelleget is hordoznak magukban.
– Visszatérve a műkedvelő színjátszáshoz – folytatta a témát Marci bácsi –, mindig rendkívüli szereppel bírt, hiszen általa teremtettük meg az ünnep alkalmait. Aktív pedagógus koromban igencsak emlékezetesek voltak a színdarabos bálok. Nem telt el úgy szilveszter, hogy ne tanultunk volna be valamilyen darabot, amelyet mindenki megtekintett, és feledhetetlenek voltak az együttléteink, hiszen a falu apraja-nagyja együtt volt. Az óesztendő búcsúztatása csak egy alkalom volt, de találtunk arra is lehetőséget, hogy máskor is tartsunk előadásokat. Én annak idején Marosvásárhelyen még rendezői tanfolyamon is részt vettem, ahol a színművészeti főiskola és a színház szakemberei oktattak. Volt ugyan ideológiai kényszer is, de azt áthidaltuk, ott voltunk, s az egyházzal is együtt tudtunk működni, hiszen a közönség maga volt a gyülekezet. Ma Énlakán ilyen rendezvények nincsenek, talán a ritka falunapok, de nagy öröm azt tapasztalni, hogy a szomszédos vagy a távolabbi településeken élénk a falusi műkedvelés, és ráadásul olyan színdarabokat, jeleneteket is bemutatnak, amelyek korunk problémáit ábrázolják.
Változó időket élünk, azt is elmondhatjuk, hogy földcsuszamlásszerű átalakulásoknak vagyunk szenvedő alanyai, de azért mi magunk is hozzáadhatjuk a tudásunkat, hogy a változások iránya megváltozzék, és akár a javunkra is fordíthatjuk a lehetőségeket és a véletleneket. A tárgyi kultúra mellett fontos része az életünknek a szellemi is, amelyhez a műkedvelés is hozzátartozik. A kínálkozó lehetőségekhez adhatnak támpontot az ilyen találkozások, akár kedvcsináló is lehet, hiszen másutt is hasznosítható az élmény, a színpadi öröm, amely a való világban való szerepjátékban és átélésben is segít.

Simó Márton

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.