Mint Don Quijote

Ez a 2018-as esztendő nem egyszerű. A hazai magyar médiamunkások számára a tavalyi év sem volt zökkenőmentes, hiszen mindig vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor igencsak oda kell figyelni, s muszáj megtöbbszörözött energiákkal, komolyan vett információ-átadási kötelezettséggel dolgozni. Még akkor is, ha lehetetlen. Mert nem babra megy a dolog. Szándékosan nem írtam játékot, mert itt nem úgy dolgozunk, mind gyakran magyarhonban, mondjuk, s nem úgy, mint a hazai román többség. Amikor a médiában játszadoznak sokan, akkor ott nincs felelősségérzet, olyankor csak hírbe hoznak valakit, megtörtént, vagy ki sem gondolt zaklatásokról beszélgetnek hetekig, mintha nem lenne elég baj szűkebben és tágabban értelmezett világunkban.
Nekünk mindig bajunk van. Önmagunkkal. A világgal. A szomszédsággal. Hiszen szkizofrén az állapotunk. A többség örvendezik valaminek. És elvárják azt tőlünk is. Rítusok vannak, amelyek számukra természetesek, de valahogy a mi szemünkben másképp törik meg a fény, s más a spektrum. Mi nem akarunk köpni a folyóba. És kétszer sem akarunk belelépni, mert nem tudunk ugyanabba a vízbe.
Ilyen bonyolult lesz a 2018-as esztendő, amikor halljuk a sok evoét. Amikor éljent kellene kiáltani, holott mi még mindig egy száz évvel ezelőtt megírt nyilatkozat ígéreteit olvasgatjuk, amelyet oly nagylelkűen írtak le akkor.
Folyamatos Don Quijote-állapot lesz az életünk idén is. Pedig nem is keressük magunknak a bajt, inkább az keres és talál meg minket. Nem álmodunk mi szélmalmokról, nincsenek lovagregényekből kiszűrt ábrándjaink, nem azért megyünk neki olykor a lehetetlennek is, mert vitézkedni akarunk, hanem azért, mert kell. Mert a bajok odaszólítanak.
„Bármi volt is, a jelenben a pillanat mindig a miénk. Mindig lehetünk búsképű lovagok, akiknek lángol a szeme a harcban, akiknek szikár karja erőtől duzzad és szavai égetnek, amikor csatakiáltással küzd a pillanatban az örökkévalóságnak, mintha ez csakis rajta múlna. Ilyen ez a folyó. Ilyen ez a harc. Ilyen ez az élet. Nem megy máshogy, csak lépésről lépésre. Változunk, és mégis maradunk ugyanolyanok. Ahogy az életünk is. Ahogy a pillanat is, amelyben harcolhatunk valamiért, amiért érdemes.”
Vizsgáljuk csak meg a felszerelést, a vértet, a fegyvert, Rocinantét, a vén gebét, hogy bírja-e még? Nyilván, kellene némi pénz, abrak, s valami biztatás is ilyenkor az elején, hogy ne legyen üresjárat az erkölcs igénye bennünk. Hogy kibírjuk. S hogy legyen némi haszna is az elmondottaknak.

Simó Márton