Mindennapi hőseink

Gyermekkorunkban – és most főként a magam generációjára gondolok – számtalan rajzfilmet, filmet láthattunk akcióhősökről és szuperhősökről, akik természetfeletti erejükkel és kitartásukkal rendre megmentik a világot, vagy épp azt a térséget, települést, ahol élnek. Nos, mindnyájunknál eljött az a pillanat, amikor már nem hittünk ezekben a kreált személyiségekben, azonban szerencsére nem maradtunk hősök nélkül. Itt vannak nekünk a mindennapi hőseink: orvosok, orvosi asszisztensek, mentősök, tűzoltók, a sort pedig a még sokáig folytathatnánk, de én most különösen a hegyimentőkre irányítanám a figyelmet. Az elmúlt hétvégén Gyilkostón voltam, ahol a gyergyói hegyi mentés negyvenedik évfordulóját ünnepelték, és megvallom, komoly nyomot hagytak bennem a hallottak, pedig csak néhány beszámoló, beszéd hangzott el, közben mégis átéreztem a társaságban uralkodó humoros, mégis komoly hangulatot. Egyszerű emberek, akik félelmet nem ismerve, kánikulában, esőben, hóban, fagyban mentenek életeket a hegyekben, nekünk pedig mindez teljesen magától értetődőnek tűnik – de ha jobban belegondolunk, az életüket kockáztatják. Mint mondják, mindig igyekeznek humorosan, mégis a lehető legkomolyabban helytállni a különböző helyzetekben, és nem munkaként, hanem hivatásként tekinteni a tevékenységre. Bizonyára a komoly, idegtépő mentések mellett számos vicces sztori is összegyűlt az évek alatt. Épp tegnap olvastam, hogy az Argeș megyei hegyimentők hordággyal szállítottak az autójáig egy nőt, aki a 112-es segélyhívó számon riasztotta őket, mondván, kiment a bokája. A dolog érdekessége ott rejlik, hogy mint kiderült, bokaficam helyett csupán a bakancs sértette fel a hölgy lábát, aki a hegyimentőknek azt mondta: „Vigyetek le, mert gyalog nem megyek.” Milyen kedves, nem? Egy szó mint száz, úgy gondolom, nagyobb figyelmet érdemelnek a hegyimentőink, mivel olyan feladatokat, krízishelyzeteket oldanak meg, amelyekre csak a legbátrabbak képesek. Nem véletlenül hangzott el a gyilkostói eseményen, hogy ők a büszkeségeink. Mivel ez tényleg így van.

Kertész László