Mezőgazdaság, nagy kedvvel – Finn lecke (4. rész)

A finn mezőgazdaság alapjaiban eltérő a hazaitól. Merőben más hagyományokra épül, más a társadalmi megítélése, természetesen ebben nagy szerepe van a szélsőséges éghajlatnak, illetve a talajviszonyoknak. Nem is kifejezetten erőssége az országnak, de a mezőgazdasági szereplők példás hozzáállása miatt mindenképpen érdemes beszélni róla.
Finnország területe másfélszer akkora, mint Romániáé, lakossága azonban csupán szűk 5,5 millió fő. Tehát a népsűrűség alacsony, hatalmas kiterjedésű területek jutnak egy-egy főre. Ezen területeknek mintegy 75 százalékát azonban erdő borítja, a sarkvidék – vagy annak közelsége – pedig további területeket tesz terméketlenné. Hogy a fennmaradó területen se legyen egyszerű a gazdálkodás, arról az a gránittalapzat gondoskodik, amely sokszor alig enged fél méternél mélyebb talajréteget. (Kicsit olyan, mintha székely aggastyán mesélné, de állítólag voltak települések, ahol gondot okozott megfelelő helyet találni a temetőnek.) Ilyen körülmények közepette nem csoda, hogy a lakosságnak csak töredéke foglalkozik mezőgazdasággal, ez a szűk réteg viszont vállalkozás szintjén űzi a mesterséget.

A kései aratás és a korai felismerés jelei. Csak igényesen és megbecsüléssel érdemes

A kései aratás és a korai felismerés jelei. Csak igényesen és megbecsüléssel érdemes

A Nagy tagosítás
A finn társadalom és gazdaság mai formájának kialakulásában hatalmas szerepet játszott a 18. század közepén életbe léptetett mezőgazdasági reform, a Nagy tagosítás (Isojako). A svéd fennhatóság idején történt intézkedés gyökeresen megváltoztatta a lakosság mindennapjait, hiszen életterük átalakításával járt. Ekkor szűnt meg a nálunk is megszokott egységes falukép, és vált tanyaszerűvé a finnországi falu. Manapság a finn lakosság mintegy 84 százaléka városon él (Romániában ugyanez az arány 54 százalék), a fennmaradó 16 százalék pedig elszórtan falvakon. A Nagy tagosítás idején a nadrágszíj-parcellákat a gazdák elcserélték, egyesítették, a házaikat pedig az így kialakult több(száz)hektáros birtokokra építették. A falu magja megszűnt, a szomszédok pedig kilométerekre kerültek egymástól. Szemléltető példaként: templomot csak váro-
sokban láttunk. Falvakon csupán egy-egy közösségi ház áll, sőt ma már iskolák sem igazán vannak a falvakon.
A finn ember számára elképzelhetetlen, hogyan lehet egy-két hektáron gazdálkodni, mi pedig azon csodálkozunk, hogy hogyan lehet több száz hektáron földet művelni, két-három fős segítséggel! És mi lett volna, ha hozzájuk is beköszönt annak idején a kommunizmus – mert az esély megvolt rá –, és államosítják ezeket a hatalmas területeket?!

Csúcstechnológia
Két házigazdánk közül az első juhot tartott, a második főként gabonát termesztett, ugyanakkor mindkettejük foglalkozott erdőgazdálkodással is. Előbbi szűk 40 hektáron gazdálkodott – és ezzel egyáltalán nem számít nagygazdának –, utóbbi 280 hektáron. Az „előéletük” és az általuk képviselt ágazat eléggé eltérő, egyvalami azonban közös: csakis olyan gépekkel és eszközökkel dolgoznak, amelyek – magánvállalkozói szinten – a lehető legjobb minőségben elérhetők.
Az első gazdánk mutatott egy szerszámot, majd megkérdezte tőlünk, hogy tudjuk-e, mi az. Hogyne tudnánk, juhnyíró olló. Falun mindenkinek van ilyenje. Csodálkozott, hogy ismerjük. Majd mutatott egy másikat, azt viszont mi nem ismertük. Ez volt az elektromos juhnyíró. És ezúttal mi csodálkoztunk.
Félreértés ne essék: itthon is megtalálható minden, ami Finnországban megvan, a különbség csak az, hogy amit nálunk az iparban használnak, az ott egy kis túlzással háztartási kellék. Mi bátran vágunk bele a dolgokba, mert valami csak lesz belőle, ők okosan, mert jó kell legyen az eredmény.

Szakszerűség
Itthon pejoratív módon leparasztozzák a földművest, Finnországban ez szinte lehetetlen. A gazdára felnéznek, már csak azért is, mert egyszerűen lehetetlen lenézni: ő nem csupán eltanul és átvesz egy szakmát – esetenként egyetlen embertől –, hanem a megörökölt tudáshoz „hozzátanul”, eltökélten ismer meg más lehetőségeket, és nem fél attól, hogy kipróbálja azokat. Az első gazdánk autószerelő volt, csupán néhány éve gazdálkodik. De folyamatosan képzésekre jár, nem unja „kiolvasni” az internetet az új ismeretekért, és minden véleményre nyitott. Amikor az ajándékba vitt házi pálinka előkerült, az első korty után papírt és tollat hozott, és jegyzetelte volna, hogy hogyan készül. (Sajnos nem igazán tudtam segíteni neki.)
A második gazdánk ősi föld­művescsalád sarja, 1641 óta gazdálkodnak a korábban a svéd–orosz határt képező Kymi folyó közelében. Agrármérnöki diplomáját bevallása szerint csak a kapcsolatépítésben használja fel, ebből viszont profitál: közvetlen összeköttetésben áll az agráriumért felelős politikusokkal. Az organikus termesztés számára is viszonylag új irány, ezért szaktanácsadót fizet, akinek – szintén ő mesélte – sokat köszönhet. A politikusi szféra nyitott a gazdák véleményére, igyekszik nem csak ígéretekkel segíteni őket. A finn gazda például jelentős EU-s szubvenciót kap azért, mert gabonát vet télire a vadak számára. Nálunk ez nem túl népszerű gyakorlat…
A gazdák egymás munkáját nemcsak megbecsülik, hanem segítik is. A második vendéglátónk például gabonáért vásárolja a sertéstenyésztőtől a disznóhúst, a szarvasmarha-tenyésztőtől a marhahúst stb. Ezen a szinten a pénz helyett csak a bizalom van, és az elég számukra. Illetve bizalom, üzleti és emberi számítás: mi hozhat profitot, mi jelenthet jót a közösségnek, hogyan fejleszthetek úgy, hogy a szomszédomnak véletlenül se tegyek keresztbe. Emellett szinte mindenki önkénteskedik (tűzoltóság, hótakarítás, gyermekvédelem stb.), és nagy figyelmet fordít a természet ápolására.
Mit tanultunk a finn mezőgazdaságtól? Röviden azt, hogy apáink tudása apáink idejében volt elég, ma már több kell. Az a több pedig nem a több pénzzel és nem a több kétkezi munkával, hanem a több tudás megszerzésével és a haladást elősegítő kapcsolatok kiépítésével kezdődik.

Kovács Hont Imre