Menekülő asszonyok

Emlékképek a nagy háborúból XXVII.

Olvastam a Szentes Gábor és Szentes Szidónia által írt Ma­défalva hagyatéka című kötetben a madéfalviak 1944 őszi menekülése kapcsán egy tragikus balesetről: „A vonaton utazók éjszakára a vagon tetejére mentek aludni, hogy jobban elférjenek. Így történhetett, hogy egy csecsemő kiesett alvó anyja kezéből. Mikor az anya felébredt, akkor vette észre, hogy a gyermeke nincs a karjában…” Azóta is élénken él bennem ez a kép, azóta is ezt a döbbenetet látom magam előtt, amikor a két világháború két menekülésében vergődő asszonyokra, gyerekekre és öregekre gondolok – hiszen elsősorban ők voltak azok, akiknek egyik percről a másikra nyakukba kellett venniük az utakat. Sorozatunkban ezúttal a menekülő asszonyok alakját idézzük.

János Gergelyné tragédiája
János László csíkborzsovai születésű képzőművész alig múlt hároméves, amikor édesanyjával és néhány hónapos kishúgával menekülniük kellett. A szomorú napok leírását Fények és árnyékok című, Pál Éva nyugalmazott magyartanár tulajdonában levő, kiadatlan önéletírásából idézzük.
„– Jaj, Istenem! Tűz van? – kérdezte magában anyám.
Félreverik a harangokat. Az ablakon kinézett, nem látott semmit. Az ajtót kinyitotta és úgy figyelte az ég alját. Semmi! Jaj, Istenem, mi lehet? Mindenütt megszólaltak a harangok. Kong. Kong. Kong. Csingi, csingi, csingi…
– Tűz van valahol? – kérdezte anyám egy házunk előtt elsiető asszonytól.
– Nem tűz van, rosszabb annál! Menekülnünk kell! Áttörte a frontot az ellenség!
Anyám leült és nézett minket. Mi lesz veletek? Fennhangon sírt. Meg akarta szoptatni Rózsikát. Nem volt teje. Tisztába tette. Az arca nem száradt meg a könnyektől […] Pál Ferenc bácsi, a bíró mint legközelebbi rokon ajánlotta fel, hogy nekünk is helyet biztosít a szekerükön. Nagyapámék nem jöttek. A falu gazdátlan maradt. Hosszú szekérkaravánok indultak Nyugat felé. Erdély keleti határ mentén levő megyéiből mind arra menekültek.
Mi Hajdúnánásig mentünk. Az út hosszú volt és kínos. Sokat fáztunk és éheztünk. Az idő is lehűlt, sokat esett. Rózsika húgom köhögni kezdett. Én olyan voltam, mint a penészvirág. Anyámnak a teje végleg elapadt. A húgomnak jobb híján azt kellett adnia, amit útközben beszereztünk: először ő rágta meg, úgy adta a szájába a falatot. Nem volt pénzünk sem élelemre, sem orvosra.
Amikor a harmadik hetet töltöttük Hajdúnánáson, háziasszonyunk orvost hívott a kishúgomhoz. Már késő volt. Azon az éjszakán meghalt tüdőgyulladásban. Anyám alig bírta ki ezt a szívfájdalmat. Én a gyengeségtől alig álltam a lábamon. Anyám rá lehetett készülve arra, hogy engem is ott hagy Rózsika mellett…
Ahogy az idő melegedett és a hadi helyzet engedte, elindultunk hazafelé. Otthon teljesen kiürített házat találtunk: Apám összes szerszámát, varrógépet, ágyneműt, mindent elhordtak. Az ajtókat feltörték és úgy hagyták. Nagyapámék csak azt tudták megmenteni, ami már másoknak nem kellett.
Ilyen feldúlt állapotban keresztanyám, Csíki Kálmánné látogatott meg. Éppen az anyám ölében voltam, próbált etetni engem.
– Hát maga miért ad enni ennek a kölyöknek? Nem látja, hogy már meg van halva? – mondta anyámnak.
Anyám önkívületi állapotban, sírva felrázott, mintha csak mély álomból akart volna felébreszteni. Ne hagyj itt, te is! Ne hagyjatok itt mind! Akkor én is meghalok! Jaj, Istenem, Istenem!
A szemem kinyitottam… Keresztanyámmal anyám hónapokig nem beszélt.
Az életet újra kellett kezdeni, mintha semmi sem történt volna. Hogyan? Ezt tudni nem lehetett!
Egyik reggel küldönc jött a községházáról. Anyámat hívatták. Jó hírben reménykedett.
– Miért hívattak, Ferenc bácsi? – kérdezte a rokon bírót.
– Fiam, én nem tudom, a jegyző megmondja – utasította tovább.
– Maga ifjú János Gergelyné? – kérdezte a jegyző. – Legyen szíves, ezt a papírt itt írja alá – mutatta ujjával a sorokat, és kirakta anyám elé az ismert tárgyakat. – Itt vannak, ezek jöttek vissza, elveheti!
Anyám elájult. Egy olvasó, két kettétörött, vérfoltos fénykép, egy óra és egy pénztárca.
Sokáigű mosták, dörzsölték anyámat. Amikor magához tért, a pénztárca és az óra nem volt az asztalon. A többi tárgy apám halálhíre után a legdrágább kincs lett.
Anyám kísérettel jött haza. Összeesett volna egyedül.” (János László: Fények és árnyékok. Kézirat)

Krausz Jánosné viszontagságai
Krausz Jánosné Tőke Berta története kissé jobban végződött. Ő Tőke József szépvízi tímármester lánya, történetünk idején, 1916-ban hatgyerekes fiatalasszony volt. „Férje, Krausz János az első világháborúban a maroshévízi állomásra volt beosztva, ott őrizték a hidat mint fontos objektumot – mesélte, nagyanyjára emlékezve az egyik unoka. – Nagyanyám, a felesége mindennap ebédet küldött neki: a mozdonyvezetőnek feladták az ebédet a szentdomokosi állomáson, Hévízen leadta a mozdonyvezető.
1916. augusztus 27-én betörtek a románok. Nagyanyám a gyermekeivel, a húgával, Tőke Terézzel és egy szolgálóval menekült, vonattal. Anyám, Krausz Anna akkor 8 éves volt, ő mesélte nekem az eseményeket, például azt, hogy ő nagyon felháborodott, hogy a legnagyobb lány, Krausz Teréz a legkisebb bőröndöt viszi, mondhatni egy egészen kis bőröndöt, míg a kisebbek nagyobb bőröndöt kell cipeljenek. Utólag derült ki, hogy a kis bőröndben volt a PÉNZ. (Akkoriban az arany 10 koronás is forgalomban volt.)
Hajdúböszörménybe mentek. Ott egy ortodox zsidók által lakott utcában kaptak lakást. Nagyanyám nagyon vallásos volt, más vallások követőit is tisztelte – ez mutatja, hogy milyen okos asszony volt. Mivel a vallásos zsidóknak szombaton tüzet gyújtaniuk sem volt szabad, így nagyanyám megbízta a szolgálót, hogy járja a házakat és egész nap tüzeljen a vallásos zsidóknál.
Amikor nagyanyám meghallotta, hogy a románokat kiverték Erdélyből, elhatározta, hogy hazamegy, megnézi, mi maradt a pusztítás után. Az utazási feltételek nagyon rosszak voltak, így eldöntötte, hogy csak egyedül megy, a társaságot Böszörményben hagyja a húga felügyelete alatt. Igen ám, de a két Terka kijelentette, hogy a két „rossz” gyermeket, anyámat és Józsit, az öccsét nem vállalják, nagyanyám vigye őket magával. Akkor nagyanyám kitalálta, hogy Zsidve felé megy, és a két gyermeket a szász rokonoknál hagyja. Így is történt. Józsi csak hat hónapig, de anyám másfél évig volt a szászok között. A ruháit kinőtte, így szász népviseletbe öltöztették. Így jelent meg másfél év múlva Szentdomokoson, ahol állítólag mindenki kinevette az öltözéke miatt.
Végül a család 1917 tavaszán jött haza. Ezt anyám nővérének, Ilusnak az emlékkönyvéből tudom.
Ő ugyanis a menekülés alatt a hajduböszörményi iskolába járt és az osztálytársak névvel, dátummal írtak ebbe az emlékkönyvbe. Furcsa, hogy Ilus a következő, 1944-es menekülésbe is magával hozta az emlékkönyvet Pestre, s végül a lánya, Judit végrendeletében rám hagyta” – jegyezte meg az unoka.
Bár Krausz Jánosné viszontagságos útja jól végződött, a nagy háború a Tőke családból is emberéleteket követelt: Tőke Berta testvére, Beke Károlyné Tőke Rózsika a férjét látogatta meg az olasz fronton, ott kapta el a spanyolnáthát, amibe belehalt. Firenzében van eltemetve. A másik testvér, Tőke Piroska, Horejsi Rudolfné négy gyerekkel maradt özvegyen, miután férje elesett a háborúban. Ugyanakkor Tőke Berta egyik fiútestvére, Tőke Antal is elesett a fronton.

Daczó Katalin