Meghúzták és elhúztak

A rendőri jelenlétre való figyelmeztetés mellett ez a leggyakoribb probléma az igencsak népszerű Udvarhelyszéki Közlekedési Infó nevű Facebook-csoportban. Mintha fura járvány terjedne, amelynek tünetei egyformán jelentkeznek nőn, férfin, fiatalon, idős embereken is: erős késztetés jelenik meg a felelősség elhárítására, a másik ember semmibe vételére, és arra, hogy ha kárt okoztunk is, úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna. És ezek a késztetések annyira erősek, hogy a felnőtt, személyigazolvánnyal és jogosítvánnyal rendelkező ember egyszerűen nem tud ellenállni nekik, és lehet fényes nappal, netán szemtanú is, lehet térfigyelő kamera, neki akkor is muszáj egy másik autó véletlen megkarcolása után gyorsan elhajtania a tett színhelyéről.
Sőt a járvány súlyosbodik: a minap már arról adtak hírt a fent nevezett oldalon, hogy éjszaka valaki annyira elvesztette uralmát a járműve fölött, hogy alaposan nekicsattant egy kerítésnek. Bár az ütközés elég erős lehetett az okozott kárt látva, akár még sérülést is eredményezhetett, a tettesnek se híre, se hamva.
Vannak, akik próbálják elkendőzni a járvány létét, mondván, hogy apró súrolások, horzsolások, karcolások történnek ilyenkor a bevásárlóközpontok, tömbháznegyedek, hivatalok parkolóiban, nem érdemes ilyen pitiáner dolgokért hisztizni. Meg hogy macerával jár megvárni a károsított személyt, kitölteni a biztosítási papírokat stb. Ezzel valahogy nem tudok egyetérteni. Egyébként is van egy gyors, elegáns módja a felelősségvállalásnak, éspedig az, hogy előveszek egy papírfecnit, ráírom, hogy elnézést, és a telefonszámomat, amelyen elérhet az illető, s akkor – ha akarja – egy mindkettőnknek megfelelő időpontban eljárjuk az eljárnivalókat.
Viszont ami igazán aggaszt engem e jelenség kapcsán az a „járvány” mögötti motívumok, tartalmak milyensége. Hol van az a sokat hangoztatott székely „böcsületesség” ilyenkor? A nemzeti jellemvonásként számon tartott egyenesség, „karakánság”? A mindennapokban azt prédikáljuk a gyerekeknek is (és nemcsak), hogy tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget, „fiam, ha hibáztál, akkor legyen olyan gerinced, hogy ismerd el!”, nehogy már úgy csinálj, mintha mi sem történt volna, és hajtsd csak vissza a szőnyeget, mielőtt alája sepernéd a tévedésedet. S mintha mindez valahogy füstté válna, ha helyzet van. Szinte látom magam előtt azokat a meglett és kevésbé meglett sofőröket, akik elhibázott parkolás közben kapcsolatba kerülnek a szomszéd autóval, majd szemük sarkából körülnéznek, hogy vajon ki látta, s ha úgy ítélik, hogy viszonylag tiszta a levegő, illa-berek, s hajtanak tova. Akárcsak a kisgyerek, aki valami apró hülyeséget csinál, majd azt mondja, hogy „nem én voltam”… Ugye láttak már ilyet?
Egyébként valakinek a fedélzeti kamerája egy 65 év körüli, jól öltözött embert rögzített nemrég hasonló helyzetben… Ez azért már fájdalmas. Ezt a példát mutatjuk a gyerekeknek, fiataloknak? Hogy bármit teszel, lépj le, tűnj el, hátha megúszod? Hogy a másik maradjon a kárával, úgysem nekem fáj?
Össznemzeti empátiafejlesztő, felelősségvállalásra serkentő akciót, mozgalmat kellene indítani, hátha leküzdhetnénk ezt a vészesen terjedő járványt. Mert hanem lehúznak, meghúznak, felhúznak, ameddig csak el nem húzunk innen…

Asztalos Ágnes