Megfelelő embert a megfelelő helyre

Ez az igencsak okos mondás jutott eszembe minap egy sajtótájékoztatón, ahol épp a duális szakképzés beindításáról volt szó. Arról az oktatási formáról, amely Nyugat-Európában jól működik, nálunk még kísérleti fázisban van, és a lényege abban áll, hogy különböző, a szaknak megfelelő cégek gyakorlatozási lehetőséget és havi ösztöndíjat adnak a szakiskolás tanulóknak, szorosan együttműködnek az iskolával a minél hatékonyabb szakoktatás érdekében. A nálunk „beüzemelt” jogszabály egyelőre az iskolákra és a vállalkozókra ró terheket ebben az ügyben, miközben ezért kedvezményeket nem igazán osztogat az állam. Még arra sem figyel a törvény, hogy egy adott szakmára nem mindenki alkalmas. Elismert vállalkozó jegyezte meg azon a bizonyos sajtóeseményen, hogy „nehogy lúdtalpas vagy epilepsziás marósokat, azaz tanoncokat küldjetek nekem, mert mit csinálok velük?”
Na igen, régen működött a józan paraszti ész, és a gyengécske legényt bizonyára nem küldték kovácsinasnak. Aztán intézményesült minden, és volt idő, amikor bizonyos szakmáknál azért megejtették a képességvizsgát, manapság viszont mintha ez kiment volna divatból. Persze, tudjuk, esélyegyenlőség, a másság elfogadása, mindenkinek joga van sok mindenhez stb. – ezek a divatos iránymutatók. De legyünk őszinték és realisták: a szakmák zömének igenis van speciális igénye az emberi képességeket, adottságokat illetően, s ezek vagy megvannak, vagy nincsenek. Ha nincsenek, akkor bizony nem a megfelelő ember kerül a megfelelő helyre. És akkor a duális képzésben a vállalkozó állja az ő részét, és a lúdtalpas, fáradékony, gyengécske maróstanoncból – ha feje tetejére áll – akkor sem lesz teherbíró marós, akire számítani lehet, aki bírja a szakmára jellemző terhelést. És elmegy például újságárusnak. Kinek lesz ez jó?
Iskolában emlegettük fel nemrég, hogy anno a tanítóképzőbe jelentkezőket (bizony volt, amikor 4-5-en is voltak egy helyre) még a kemény felvételi előtt jól megrostálták. Vizsgálták a zenei hallást, a beszédet, helyesírást, volt képességvizsga tornából is. Mert ugyebár egy jó pedagógusnak a felsorolt készség- és képességterületeken a közepesnél azért magasabb szinten kell állnia. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez ma már nem vagy alig érvényesül, tanárképzésben például egyáltalán nem. Így dolgoznak beszédhibás magyartanárok, helyesen írni nem tudó mindenféle tanárok, indulatkezelési problémákkal küzdő, szorongó, agresszív stb. pedagógusok, bekerülnek a képzésbe olyan fiatalok, akik köszönő viszonyban sincsenek a helyes beszéd és írás szabályaival, gyenge a zenei hallásuk, általános műveltségről, tájékozottságról ne is beszéljünk. Kérdés, hogy a hiányosságok pótolhatók-e, fejleszthetők-e a képzés ideje alatt, vagy a már aktívan dolgozó pedagógus belátja-e, hogy bizonyos területeken tovább kellene képeznie saját magát?
A hazai oktatás sok rákfenéje közül ez az egyik. A kór spirálszerűen terjed, hiszen a nem megfelelő rendszerben a nem megfelelő pedagógus nem megfelelően készít fel nem megfelelő minták szerint gyerekeket, akik nem biztos, hogy így a nekik megfelelő helyre kerülnek. Jól átgondolt pályaorientációs tevékenységgel valamelyest árnyalható a kép, de hát az mindenütt nem elérhető. Így a jövendő munkaerő jelentős része csak úgy továbbtanul valahol, később elmegy dolgozni, ahol helyet kap, vagy ahol többet adnak, aztán majd lesz valahogy.
Pedig gazdaság és társadalmi jólét (és ebbe az egyén jó közérzetét is beleértem!) szempontjából a címben elhelyezett mondás valóban egy alapvetés. Megfelelő embert a megfelelő helyre!

Asztalos Ágnes