Megemlékezés a néhai Imecs Bélára

Harminc évvel ezelőtt, Szé­kely­udvarhelyen, szeptem­ber 8-at írtunk… Édesapám, súlyos betegsége ellenére is, kérte a hetvenharmadik születésnapja megünneplését. Négyen testvérek, akik akkor Udvarhelyen voltunk, családjainkkal együtt felköszöntöttük. A közös kép erejéig még fel is kelt az ágyból, majd amikor Bukarestben élő nővérem is felköszöntötte telefonon, visszafeküdt és fáradtan áttessékelt a szomszéd szobába, mintha mondta volna: „Én csak ennyit akartam, és most rajtatok a sor, hogy folytassátok, amit én elkezdtem!?” Halála előtti nap még kért egy pohár vizet tőlem, másnap, 1987. szeptember 11-én csendesen elaludt, szeptember 13-án helyeztük örök nyugovóra a helybéli református temetőkertbe.
Harminc év telt el, amióta nincs testileg az élők sorában, de szellemi hagyatékán keresztül még mindig köztünk van, nemcsak számos utóda körében, hanem szeretett városa azon lakosai körében, akik ismerték és szerették. Legyen ezen írás egy hódolatteljes emlékezés egy amolyan egyszerű emberre, aki tette a dolgát becsülettel, nem várva különösebben semmilyen babért…
Édesapám, Imecs Béla 1914-ben született Székelyudvarhelyen. Az ötgyermekes családban a negyedik volt a sorban. Csizmadia édesapja korai halála miatt értelmiségi pálya helyett – református lelkész szeretett volna lenni – asztalos mesterséget tanult, de mindig érdekelte az irodalom, a kisiparosok sorsa, sokat olvasott, verset, mesét írt, szavalt… Szóval semmi sem volt közömbös, hogy mi történik kicsiny városkánkban, Székelyföldön, Erdélyben… De nemcsak a kultúráért rajongott, hanem a sport is érdekelte, és különböző sportágakban hallatott is magáról. Szép eredményeket ért el futballban, asztaliteniszben, atlétikában, sakkban. Ez utóbbit országos versenyszinten is művelte. Nyugdíjaskorában a fentieken kívül méhészkedett. Mindent megtett kisebbségi magyar sorsunk jobbá, szebbé tételéért. Erős magyar érzelméért öt hónapig el is vitték a szamosújvári börtönbe. Hát nem volt leányálom a kisiparosok sorsa, öt gyerekkel. Varrónő édesanyám segítségével szépen felnevelt bennünket, és amíg lehetett, tizenkét unokájával is foglalatoskodott.
Sok év telt el, de szavai, mondatai, jó tanácsai, szavalása, intelmei még most is fülembe csengnek!
2014-ben, amikor töltötte volna a 100. életévét, merész ötletem támadt: 90 versből álló hagyatékát kiadjam családtagjaink és az Őt ismerők számára! Mert ez egy kegyeletkoszorúval felér, és mint közéleti személyiség megérdemelte.
Bizony voltak olyan évek (1938, 1939), amikor Fehéregyházán a márciusi ünneplő tömeg édesapám érces szavalatát hallgathatta az emlékmű melletti emelvényről, vagy az ott szereplő (udvarhelyi kisiparosokból álló) férfi szavalókórussal együtt az Egy gondolat bánt engemet című verset szavalta. Ugyanaz a hang ott volt Székelyudvarhely valamennyi ünnepségén, amit a kultúrházban, templomban, munkahelyeken stb. tartottak. Szavalataival eljutott országos versenyekre is.
Versszeretetét nagy buzgósággal próbálta átadni nekünk, gyermekeinek, és ezt többnyire sikerült is, mert valamennyien szeretjük a verseket, és néhányunk örökölte szavalótehetségét.
Verskötetének a Maradunk és vagyunk címet adtam, egyik verséből kiragadva e gondolatokat, és népes családunk apraja-nagyjának átnyújtottam örökségként.
E versek hol asztalos iparosságához, hol szülőföldjéhez, hol szerény családi körülményeihez, hol családtagjaihoz kötődnek, a maguk egyszerűségében. Ő megálmodta, hogy nemsokára jobb világ lesz, és biztatott valamennyiünket: „Ne csüggedj, csak akarj, / remélj, szeress, / Útjaid töviséből, / Meglásd mind virág lesz”.
Sajnos nem érhette meg a változás évét, és azt sem tudhatta, hogy egy kiskatona unokája élete árán jött az új világ!? Mi, családtagjai, gyermekei, unokái, dédunokái, ükunokái (és amíg élt édesanyám) mindent megteszünk, hogy a hátrahagyott örökséget szóval, tettel folytassuk. Sok év telt el, de szavai, mondatai, jó tanácsai, szavalása, intelmei még most is fülembe csengnek.
Másodunokás nagymamaként, próbálom az eleimtől kapott magyarságtudatot, honszeretetet, becsületes munkakedvet, közért való törekvésemet, irodalom-, művészet- és dalszeretetemet átadni teljes mértékben két fiamnak, Hunornak és Péternek, no meg Gergő és Kata kisunokáimnak. Felhívom a figyelmüket a magyarságunk megőrzése szempontjából fontos dolgokra, lelkileg felruházom a ma nehézségeinek leküzdésére, továbbá sarkallom a minél sokoldalúbb tudás megszerzésére, a becsületes munkára, gyerekeik jóra való felvértezésére… És nem utolsósorban biztatom az itt maradásra.
Legyen ezen megemlékezés méltó, az immáron harminc éve örök nyughelyen fekvő édesapám számára!

Mély tisztelettel lánya, Nagy-Imecs Zsuzsánna, Székelyudvarhely

Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.