Másfél évtized képesszenciája

Másfél évtized képesszenciája címmel nyílt fotókiállítás tegnap este a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban. Az elmúlt tizenöt évben megszervezett udvarhelyszéki dokumentarista jellegű fotótáborok válogatott anyagából összeállított kiállítás szervezője a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa, partnerségben a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal. A kiállított anyagot Róth András Lajos, a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár őre méltatta, az alábbiakban a megnyitón elhangzott gondolatai olvashatók.

Időszelet, korképtöredék, vizuális értékmentés, időcsapda, mementó, globalizáció, ízlésvilág, koncepció, tömegkultúra, népi kultúra, dokumentatív funkció, empátia…
Ezek a nyomdafestékben fürdő fogalmak, amelyek megpróbálnak eligazítani egy időszakos kiállítás képei és egy, az azokat kísérő dokumentációs fotóalbum ábrázolásai között.
De ha figyelmesen járunk a kiállításon, meg-megállva egy-egy kép előtt, elmélázva a látottakon, a látottak gerjesztette emléközönben rájövünk, hogy ezek a fotók egy sor olyan ki nem mondott kulcsszóval társulnak, amelyek mindenkiben más- és másként fogalmazódnak meg. Hiszen mindannyian hordozzuk magunkban a saját környezetünk, életfelfogásunk, gondolkodásmódunk, többé-kevésbé halványuló vagy éppen tobzódó emlékvilágunk által belénk kódolt érzés/érzelemvilágot, amely mindenki esetében egyedi, egyénileg és egyben társadalmilag is meghatározott valami.
Ha számot akarunk vetni önmagunk alakulásával, akkor néha szükséges, és jó – még ha visszariasztónak is hathat néha –, hogy pillantást vessünk a tükörbe, egyre gyarapodó ráncaink, egyre gyérülő hajszálaink kiigazítása érdekében. Ettől társadalmunk sem mentes. Néhanapján szükséges a számadás arról, hogy miképpen sáfárkodunk megöröklött, ránk bízott, továbbadandó értékeinkkel, legyenek azok tárgyiak, természetiek, emberiek, kézzelfoghatók vagy netán gondolatiak.
Azon lehet vitatkozni természetesen, hogy a rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatok kiválasztása során születik-e a kép, vagy netán a képalkotás során érdemesül megörökítésre a rögzített pillanat.
Mindegy, hogy honnan közelítjük meg a kérdést…! Egy tény biztos: itt az alkotás újraalkotásával, újonnani átélésével találkozunk. A Természet alkotta táj és vidék újraképzésével, a teremtő erő csodálatával, és teremtményei határtalan tiszteletével. Azzal az emberi természet által ellentmondásosnak tartott ténnyel, amikor a véges végtelenné, a végtelen kitapinthatóan közelivé, az elmúló halhatatlanná, a kimondhatatlan, a megfogalmazhatatlan kifejez(het)ővé válik, amikor a korhatárolt egyedi vonások egyre sűrűsödő szarkalábai az örökkévalóságba simulnak, amikor a fény és árnyék szerves egészet képezve hol egymásnak feszülnek, hol egymásba olvadnak, de mindenképp keretet kölcsönöznek a lencsevégre kapott pillanatnak.
Azon is vitatkozhatunk, hogy a képek esztétikusan kell-e megörökítsék, visszaadják a látottakat, vagy netán a nyers, a szálkás, a borostás valóság megjelenítése a fontosabb. De ezek már fotóművészeti, széptani, erkölcstani, néha hitelméleti fogantatásúak. Ezek habitusunktól függenek. Azaz mennyire vagyunk fotogének, mennyire vagyunk önfeltárulkozók, mennyire vagyunk képesek beleélni magunkat mások helyzetébe, mennyire vagyunk eltökéltek arra, hogy azonosulni tudjunk alanyunk énjével…
Itt ezen a kiállításon 32 megszállott különböző státusú fényképész mintegy 120 képéből láthatnak válogatást, mintegy 35-öt. Amikor 120-at mondok, akkor a kezemben tartott kötetben foglaltakra, de tulajdonképpen több mint félszáz fotós, közel 150 településen készített több száz fotójára gondolok.
P. Buzogány Árpád – aki a kötet szöveggondozója – lelket simogató filozófiai tételt fogalmaz meg, amikor azt mondja, hogy „sosem lehet egy vidéket teljesen megismerni. Talán akkor sem, ha együtt ébredünk a reggellel és sűrűsödő alkonyig lessük, figyeljük, járjuk mezeit, ösvényeit, a kis falvak kanyargós utcáit…” Tézisének megoldását ránk bízza, mert tudja, hogy mindenki tudatában van annak a felismerésnek, hogy minden, de minden állandó változásban van: változik a táj, változik a kor, változik a körülmény, változik az esemény, változnak a fényviszonyok s mindeközben változik maga az ember is. A fényképezőgép mindkét oldalán egyaránt.
Régen általános gyakorlat volt a fényképpapír megszokott méreteiben kiállítani a képeket. A mai digitális feldolgozási eljárások és nyomtatási lehetőségek tágabb lehetőséget nyújtanak fotósaink számára. A kiállításunkon megtekinthető alkotások méreteiknél fogva is más benyomást, más hatást gyakorolnak ránk. Mintha emberközelibbek lennének, mintha természetesebbek lennének. Megkönnyítik, hogy részesei lehessünk az eseménynek, a tájnak, a mozzanatnak, a belső történéseknek.
Amúgy érdekes a fényképezés folyamata. A valóság és leképezése közé beékelődik két más fontos tényező. Egy tárgy és egy lény. Az egyik az a kis fekete doboz, amely egy kis egyszerű, de akár túlbonyolítható gépezet, amelyet a fotós kezel, úgy, hogy közben saját fekete dobozában gondolatban már kivág, színhőt módosít, kontrasztot emel, fehér-fekete egyensúlyt állít. Egyszerre két képet lát. A lencse előtti közelebbi vagy távolabbi valósat és a majdani keretet, kiállítási helyet nyert át- /fel- /ki- vagy összedolgozottat. Az értelmezések sorozatán átesett módosult képet kínál nekünk tehát, amely most már a mi általunk felállított szűrőkön átesve új értelmezést nyer(het).
Van egy különös varázsa ezeknek a képeknek. Tájakat ábrázolnak, és ha nem is látszanak, mindegyikben ott érezzük a vele együtt élő embereket. Embereket ábrázolnak, de mindegyik mögött ott van az általuk kreált miliő. Tájképet, utcaképet, emlékképet, szoba- /ház- /műhely belsőt látunk, de mindegyik hangulatképnek is beillik. Így szembesülünk gyermekkor mindenkori szépségével, az öregség időtlenségével, a párkapcsolatok kortalanságával, az élet és elmúlás dialektikus kontrasztjával, generációk idilli párbeszédével, a kincset jelentő munkával, a még érintetlen táj jövőt ígérő lélegzetével… és folytathatnám a felsorolást, de inkább a tárlatlátogatóra bízom a többi ismérv felfedezését.
Ezek azok a többletek, amiért érdemes betérni egy ilyen kiállításra. Ezektől leszünk gazdagabbak.
A könyvről első pillantásra lerí, hogy vérbeli fotós szerkesztette. Már címében is jelzi a képek minősítését: „Másfél évtized képesszenciája.” Egy olyan album, mely egy adott korszak képi terméséből ad nekünk kínálatot, nem nélkülözve a szerkesztői bravúrt – Balázs Ödön bravúrját –, amely összehasonlítható módon egymás mellé társítja különböző szerzők hasonszőrű meglátásait. Csak párat emelek ki:
Hogyan borul fejünk fölé az ég és a templom boltozata, mi a bárhonnani kenyérsütés megszentelt egyöntetűsége, miben harmonizál a „gereblyés bácsi” és a „fényvarázsló” vonalrendszere, hogyan utal a majdan felcsendülő citerahang és a készülő szappan az alkotás büszkeségére, vagy hogyan lehet két közel azonos padlástér hasonló ellenfényében mást és mást láttatni…
Az egész album valóban a fotózás esszenciájáról szól: a fény játékának, effektusainak művészeti felhasználásáról és tárgyi és szellemi humánértékeink megőrzésének szükségességéről. A kötet annak a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak a kiadásában jelent meg, amely tulajdonképpen az ezen képeket eredményező Orbán Balázs nemzetközi fotótáborok jelenlegi szervezője. Felelős kiadó Lőrincz Ildikó, a központ igazgatója. A kötet, illusztrációi és háromnyelvűsége – fordítók: Pataki Júlia, Lőrincz Ildikó, Tiszavölgyi Zsolt, Colin Penny – révén akár Székelyföld képes nagykövete is lehetne.