Mák, de nem eladó

Mindennapjaink során számtalanszor találkozhatunk olyan tanácsokkal, hogy legyünk türelmesek, próbáljunk akkor is kedvesen viselkedni, ha épp zavar valami, és lehetőleg akkor se háborodjunk fel, ha épp sietünk, valaki pedig hátráltat bennünket.
Az utóbbi eset történt meg velem a napokban, és annyira viccesre sikeredett a helyzet, hogy felmérgelődni még csak esélyem sem volt. Ugyanúgy vásárolni mentem, mint máskor, annyi különbség volt, hogy a megszokottnál jobban siettem, mivel el kellett érnem egy rendezvényre, az idő pedig igencsak szorított. Levettem a polcról, amire szükségem volt, majd beálltam a sorba, hogy fizethessek. Teljesen jól haladt a dolog, aztán sorra került az előttem álló úriember, aki – sietségem ellenére is – feldobta a napom. Mindent megkommentált, amit az eladó kiszedett a kosárkájából, így többek között megtudtam, hogy a cica csak ezt a fajta tápot tudja megenni, mert fáj a hasa, a sör az esti meccs elengedhetetlen része, a mentolos cukorkát mamának viszik, mert nagyon szereti, a hentesáruból pedig sült lesz, mert vendégek érkeznek, gondolom, közös meccsnézésre. Ez amúgy csak egy töredéke annak, amit ott végighallgattam, miközben körülbelül háromszor néztem rá az órára. Amikor azt hittem, hogy végre én következek, emberünk megkérdezte az eladót, hogy milyen fajta pálcikás fagyik vannak, majd a hosszas felsorolást követően megjegyezte, hogy most nem kér, csak érdeklődött, mert mama azt is nagyon szereti. „Direkt csinálja?” – kérdezte, gondolom, saját magától, alig hallhatóan a mögöttem álló hölgy, majd amikor már tényleg azt hittem, hogy fizethetek, főhősünk rámutatott egy zacskóra (úgy láttam, gumicukor volt benne). „Az micsoda?”
– Mák, de nem eladó! – kiáltotta a sor hátsó részéből valaki, erre pedig mindnyájan hangos kacagásban törtünk ki. Egyébként az illető a viccre célzott, amelyben a vásárló szemenként számoltatta meg a szőlőt, olajbogyót, ésatöbbi…
Eljött a pillanat, fizetett, én jöttem. Épp levegőt vettem, amikor a távozni készülő úriember a homlokára csapott:
– Jaj, elfelejtettem a lisztet! – mondta hangosan, mi pedig ismét nevetni kezdtünk. Amikor a liszt is előkerült, megkért, hogy legyek olyan kedves, és vegyem ki a tárcáját a hátizsák hátsó zsebéből, mondván, ne húzzuk az időt fölöslegesen…

Kertész László