Majális

A rendszerváltás után lemondtunk az addigi hivatalos ünnepekről, köztük a május 1-ről is, mondván, hogy azok a pártállami korszak kellékei, s amelyekkel az új, immár szabad világban nem szabad, nem lehet, nem kell azonosulni. De azért megmaradt sokakban a május 1-i szabadnap nosztalgiája, ez volt az első nap az évben – ha esett, ha havazott –, amikor a munkásosztály és a dolgozó parasztság, karöltve az értelmiségiekkel kivonult a szabadba, s jól beszedett miccsből és sörből. Előbb azonban – ha szerveztek, s ha muszáj volt – részt vett a felvonuláson. Ezen a napon nyíltak többnyire a strandok is – s ezen a napon szedték a strandok első áldozataikat is az ittas virtuskodók közül. Hivatalosan szabad volt a nap, de kiürült minden mögöttes tartalomtól.
Egyik emlékezetes május elsejém az 1986-os. Akkortájt hallottuk, hogy Csernobilban robbanás történt az atomerőműben. Az eset április 26-án, szombaton történt, de a híre csak napokkal később, a sugárfelhő megérkezte után ért el bennünket. Azon a május elsején is kint voltunk a szabadban, akárcsak az azt megelőző hétvégén, élveztük a tavaszi fogas napsütést s a mifelénk szokatlan szelet. Aztán tényleg szokatlannak bizonyult a szél, szokatlanságát hangsúlyozta az a tény, hogy a sugárzás káros hatásainak megakadályozása érdekében jódtablettákat kaptunk az iskolában.
1992. május elsejét Bécsben töltöttem a sors kegye folytán. Csak ámultam és bámultam, hogy a május 1. mekkora ünnep: piros-fehér lobogó lengett a villamosokon, a belváros utcáin a most zajló sepsiszentgyörgyi Szent György napokról ismert forgatag kavargott, esténként a Tusványoson tapasztalt koncerthangulat töltötte be a tereket. Még a koncertek után ott maradó kosz is olyan volt, mint a tusványosi sportpályán – talán annyi különbséggel, hogy reggelre nyoma sem volt sem koncertnek, sem kosznak, a tereket simára sikálták. A forgatag pompáját emelte, hogy abban az évben a munkásünnep egybeesett a városnapokkal, a Wiener Stadtfesttel. Mikor a munkásünnep megülése fölötti meglepetésemnek hangot adtam bécsi, majd pesti ismerőseimnek, sokatmondó pillantás kíséretében mondták, hogy hát igen, Bécs Nyugatnak a Keletje. Akkor kezdett derengeni, hogy a világ nem fehér és fekete, nem csupán ellentétekből áll, mint ahogy addig tanították nekünk, hanem világunk igencsak sokszínű, megfér benne egymás mellett több világnézet, meggyőződés, hit. S Nyugaton is élnek a baloldali eszmék, sokan vallják a baloldali értékeket, az nem a Keleten, a volt szocialista tömbben élők „kiváltsága”. A legfontosabb különbség az volt, hogy míg Nyugaton a baloldaliság csupán az egyik a lehetséges alternatívák közül, addig Keleten annak a szélsőséges változata volt az egyedüli „üdvözítő”. Üdvözültünk is keményen…
Most mintha kezdene helyére kerülni május 1. ünnepe, kezd lekopni róla az osztályharcos máz, az egyre növekvő számú hivatalos munkaszüneti napjaink egyike lett.
Használjuk ki, pihenjünk!

Sarány István