Megszűnik a G.Café

Bezárt Székelyudvarhely, de a térség egyik legeredetibb, „legnagyvárosibb” kávézójának ajtaja. A falakon ott maradtak a kortárs képzőművészet egyik jelentős alkotójának, Hermann Leventének falfestményei, az Egon Schiele reprodukciók, a régi fotók. A bicikli, a drótszúnyogok… Többé nincs az a „gépont”, amely az eltelt közel két évtizedben elhozta a kortárs kultúra nagyjait a Küküllő parti kisvárosba. Amely 17 évvel ezelőtt honosította meg itt a kultúrkocsma fogalmát, akkor, amikor a nagyvárosoktól távoli, kissé szűk látókörű világunkban azt sem tudtuk, hogy mi is ez. Az első kocsmaszínház, kamarakiállítások, koncertek helyszíne volt, ahol zenélt Montanaro, A. G. Weinberger, énekelt Ada Milea és Fábián Juli, hatalmas bulit csapott a Sziámi, a kávézó régi pianínóján akart zenélni a New York-i dszesszfenomén, Benito Gonzalez, játszott Vukán György a Creative Art Trióval, ahová rendre elhozta zenei produkcióit Sárik Péter, ahová örömmel jött mindig Eugen „Oigăn” Nuțescu, a román rockszíntér ismert alakja, ahol tulajdonképpen a magyarországi és a hazai dzsessz színe-java fellépett az évek során.
Megszűnik az a hely, ahová eljött Esterházy Péter, ahová visszajárt Bodor Ádám, ahol éjszakáig beszélgetett a vendégekkel Kányádi Sándor, ahová ősszel Nádas Pétert vártuk… Ahol bemutatkozott a fiatal írógeneráció, a helyi filmrendező, ahol Erdélyben szinte elsők között ismerkedhettünk meg a slam poetry műfajával, ahol szárnyait bontogathatták, fellépési lehetőséget kaptak fiatal zenekarok, slammerek. Ahol játszottak bukaresti színészek, ahol a budapesti Nézőművészeti Kft. előadásain valóban már a tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltunk.
Többet nem nyit ki az a kávézó, amely elhozta a romkocsmák fílingjét, egy időben a világvárosokkal. Ahol könyvespolc állt a fotel mellett, a könyvek mellett sakktábla… Ahol szerelmek születtek és értek véget, ahol felnőtt néhány generáció, akik talán érzékenyebbek lettek az olcsó tömegkultúra és a kulturált szórakozás, önmegvalósítás közti különbségekre…
Közel két évtizeden át olyan színfoltja volt a városnak a G.Café, amelyet útikönyvek is érdemesnek tartottak megemlíteni, és ahová a művészek mindig szívesen jöttek. Jöttek, akár a gázsijuk töredékéért is, mert jó volt a fogadtatás, a hangulat. Otthon érezték magukat. Mint ahogy a törzsvendégek is sokáig. Akik kávé mellett, délelőtt a „gében” végezték a munkájukat, vagy olvasgatták a napi sajtót, intézték találkozóikat, este pedig megvitatták a világ dolgait. Ahová bejártak választási kampányok idején a politikai porond szereplői is, megmutatni magukat, ezt aztán később általában elfelejtették. Ahová visszatértek mindig az elvándoroltak, piros betűs ünnepek tájékán itt szívták magukba az itthon levegőjét, az itthon maradottak hangulatát… Találkozóhely volt. A közélet, a kultúra G-pontja.
Megálmodója, lelke, egyik tulajdonosa, Bihari Lóránt keserűen beszélt a végről. Véleménye szerint a mélyrepülés tavaly, a dohányzási tilalom életbe lépésével kezdődött. Átvették a terepet a fiatalok, majd munkaerő-problémák nehezítették a túlélést. Aztán a városi kulturális pályázatok eredményhirdetése végleg elvette a kedvét a rendezvények szervezésétől. Erdély egyetlen összművészeti fesztiválját, a G.Fesztet, illetve a kávézó mellett működő G. Egyesület másik nagy rendezvényét, a kamarazene fesztivált (amelyből alig van néhány az országban) a városvezetés nem látta elég méltónak az érdemleges támogatásra. Bihari eldöntötte, hogy kiszáll. Mint mondta, elvesztette a motivációt, a törzsvendégek egy része is elpártolt. Azt viszont nehezen tudja lenyelni, hogy a 17 év alatt olyan kapcsolatrendszert építettek ki, amit normális helyeken nagyra értékelnének, és itt – mint fogalmazott – megy a levesbe az egész. Olyan, mintha nem is történt volna semi…
Valóban, a G.Café elért egy olyan szintet, hogy ha valaki Udvarhelyen akart fellépni, akkor Bihariékat kereste. Több ezer kulturális rendezvényt bonyolítottak le, az utóbbi időben évente a százat is meghaladta ezek száma.
A G.Café főleg ezért érdemli meg ezt a szubjektív hangú rekviemet, mert több volt, mint egy gazdasági egység, amely a vendégek pénzéből akart megélni. Majdnem heti rendszerességgel kínált ingyen desszertet: tálcán hozta azokat az eseményeket, amelyekből a kisvárosi szomjas ember is megtudhatta, hol tart a kortárs film, képzőművészet, színház, irodalom, zene.
És ezt nem tudtuk megtartani. Mert az előbbi mondat rávilágít a vég egyik okára: ingyen adta a kultúrát, miközben sokszor keményen fizetett érte. Igen, mert a kortárs kultúra is pénzbe kerül, mert az alkotónak is meg kell élnie, az írónak, a zenésznek, színésznek ide kell utaznia. És a G.Café tulajdonosai kevés pályázati pénztől eltekintve a bevételből, vagy mondhatjuk azt is, hogy saját zsebükből költöttek a kultúrára. Fenntartásához ezért kellettünk (volna) mi is, közönség, a közösség, a város.
A G.Café 2000. december 11-én nyílott meg a Szentimre utca 23. szám alatt, később leköltözött a 4. szám alá. Élt 17 évet. Pénteken, a Finucci Brothers koncertjével, majd Tóth Árpád bulijával véget ért egy korszak. Amelyet – talán – sokszor visszasírunk majd. De emlékeinkben megőrizzük… Mindenképpen.