„Lopható” a színészmesterség

Soha nem gondolkodott azon, hogy a színészpályát válassza, ma azonban mégis a színpad az otthont, a taps pedig a fizetséget jelenti számára – állítja Kolozsi Borsos Gábor színművész, aki egy kisváros még kisebb társulatában látta meg a nagy értéket, és elmondása szerint most már egy pillanatra sem bánja akkori döntését. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház oszlopos tagjával Kertész László beszélgetett.

Fotó: Bartalis Előd

– Mesélnél a gyermekkorodról? Hol töltötted?

– Székelyudvarhelyen születtem, a gyermekkorom rendkívül gondtalan volt. Egy teljesen átlagos udvarhelyi srác voltam. A szüleim népszínházas színészek voltak, így már valamennyire a gyermekkoromat is meghatározta a színház. Ők mentek próbára, én pedig szabad utat kaptam a művelődési házban, ami igazi nagy játszóteret jelentett akkor számomra.

– Talán már akkor megfordult a fejedben, hogy egyszer színész leszel…

– Nem, dehogy. Kicsi voltam, nem tudtam ilyeneken gondolkodni, azonban tény, hogy jól éreztem magam abban a világban. 14 éves voltam, amikor először színpadra kerültem, akkor, amikor megszűnőben volt a Népszínház, és kezdett átalakulni a ma ismert Tomcsa Sándor Színházzá. Volt egy többfelvonásos Tomcsapat elnevezésű kabaréválogatás, én pedig a Káni­kula című darabban egy idegesítő kisgyermeket játszottam. Kedves emlék, azonban nagyon fiatal voltam még, így nem mondhatom, hogy komoly ambícióim lettek volna a színház, a színművészet felé.

– Mikortól kezdtél komolyabban érdeklődni a színészet iránt?

– Kilencedikbe az akkor induló drámapedagógiai osztályba mentem. Egyébként sosem fogalmazódott meg bennem konkrétan, hogy most orvosnak tanuljak, esetleg történész, vagy épp színész legyek. A szüleim sem erőltették rám ezt a pályát, de nem is tiltottak el tőle. Csak sodródtam az árral. A drámatagozaton már egy kicsit jobban megismerkedtem a színházzal – azt nem mondanám, hogy színészeket neveltek ott, azonban nagyon jó alapképzésnek bizonyult a színművészeti egyetem előtt, közben pedig diákszínjátszással is foglalkoztam, amit szintén nagyon szerettem.

– Elvégezted a drámaosztályt, és gondolom, felvételiztél a színművészeti egyetemre…

– Igen, Marosvásárhelyre. Nagyon sok új embert ismertem meg, ott pedig már egy másfajta színházat láttunk.

– Hogy kerültél kapcsolatba a Figurával?

– Negyedéves voltam, amikor a Figura akkori igazgatója, Béres László megkeresett, és felajánlotta, hogy csatlakozzak a társulathoz. Még azelőtt, másodéves voltam, amikor a nagyváradi színház igazgatója felajánlotta, hogy miután befejeztük az egyetemet, menjünk oda. Egyik évfolyamtársammal volt egy közös előadásunk, ő pedig Nagyváradra versenyvizsgázott, így elvittük azt az előadást. Az akkori igazgató azt mondta, hogy nekem is megvan a helyem, én pedig azt válaszoltam, hogy először elmegyek Gyergyóba, megpróbálom, aztán meglátjuk. Láttam a főiskolán a Figura előadásait, és olyan másfajta vonalat képviseltek, ami izgalmas volt számomra. Úgy alakult, hogy 2008-ban versenyvizsgáztam Gyer­gyószentmiklóson.

– Milyen volt az új környezet?

– Azelőtt nem nagyon jártam Gyergyó­szentmiklóson, és nagyon furcsa volt. Leültem az egyik vendéglátóegység teraszára, néztem ki a fejemből, azon gondolkozva, hogy: „Úristen, mit keresek én itt?” Sikerült a versenyvizsga, felvettek, szeptembertől elkezdtem dolgozni, azonban nehéz időszak volt, főleg ami a körülményeket illeti. Csak megjegyzem, olyan is volt, hogy 2-3 fokban dolgoztunk a színpadon. Mára ez sokat változott, hisz jelenleg már emberi körülmények között zajlik a munka.

– Felmerült benned akkoriban a távozás gondolata?

– Nagyon sokszor. Szinte minden év végén átfutott az agyamon, hogy menni kellene, de mégis annyi minden fűzött ide. Akkor nyílt a YourLivingroom, aki pedig emlékszik, milyen volt az elején, tudja, hogy még nem működött a kocsma, csupán találkozási helyről volt szó. Egyébként mindenképp meg kell említenem, hogy Selyem Andrásnak – Isten nyugosztalja – nagyon sok munkája volt benne, hogy ott tart jelenleg az ifjúsági élet Gyergyóban, ahol.

– Milyen ma színésznek lenni a Figuránál? Mit kapsz a társulattól?

– Nem azt mondom, hogy a Figura több, mint bármelyik színház, hanem más vonalat képvisel, amit akár unikumnak is mondhatunk. Hatalmas dolog, hogy a város fenn akar tartani, és fenn is tart egy színházat. Északkeleti irányban ez az utolsó magyar színház. Tudom, sokan beszélnek arról, hogy fura a vonal, amit követ, alternatív, esetleg elvont. Nem vagyunk elvontabbak, csak nagyon sok esetben azt hiszem, nézőként lusták vagyunk gondolkodni. Úgy hiszem, színésznek lenni ma Gyergyóban nem hálátlan dolog, azonban nem is hálás. Én például nagyon szeretem, ha összekötik a nevem a színházzal, mert visszajelzése annak, hogy jó irányba haladok. Válaszolva a kérdésedre, sokat köszönhetek a Figurának.

– Nemrég új igazgatója lett a társulatnak. Változtatott ez valamin?

– Három igazgató irányítása alatt dolgoztam: Béres László volt az első, aztán három évig Czegő Csongor, jelenleg pedig Albu István vezeti a társulatot. Utóbbi esetében főként az tetszik, hogy nagyon jól kezeli a színház adminisztrációját, mivel hangsúlyt fektet arra, hogy például az öltöző nézzen ki valahogy, legyen kellemes a környezet, amelyben dolgozunk. Azt hiszem, még nem lehet megmondani, hogy ő igazából milyen igazgató, azonban teljesen pozitív vagyok a munkáját és a hozzáállását illetően.

– A Figuránál végzett munkád mellett diákszínjátszó csoportot vezetsz. Az hogyan jött létre?

– Mindig nagy vágyam volt diákokkal foglalkozni. Egy éve voltam itt, amikor felkerestem a Salamon Ernő Gimnázium diákszínjátszó csoportját, és elkezdtem velük dolgozni. Az első komolyabb közös darabunkat Baricz Gergő írta. Egy idő után elkezdtek más iskolákból is jelentkezni diákok, ezért úgy döntöttünk, hogy legyen egy különálló csapat. Sikerült megvalósítani, 2010 februárjában megalakult a Szín-kron csoport, ami szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy maradjak. Próbáltam mindenből aktívan kivenni a részemet, ma már azonban ezt nem tudom megtenni, mivel jöttek más dolgok is az életembe.

– Végezetül, szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből „jó színész” legyen?

– Véleményem szerint nem lehet megtanulni ezt a szakmát, egyszerűen nem sajátítható el egy az egyben a színészmesterség. Ez a szakma lopható. Arra gondolok, hogy például ha jó sokáig figyelsz mestereket, akkor egy idő után rááll a kezed az adott munkára. Nyilván kell egy bizonyos fokú tehetség, nagyon sok figyelem, koncentráció, és munkaritmus, de egyik sem mérvadó. Egyik tanárom azt mondta, tíz százalék tehetség, húsz százalék munka, és hetven százalék szerencse kell ahhoz, hogy valakiből színész legyen.