Leordítottak

Leordítottak, és esküszöm, nem voltam hibás! Csupán a kis életemet próbáltam menteni, mert honnan a „csudából” tudhatnám, melyik autónak mennyire fog a fékje és melyik sofőr mennyire figyel a gyalogosokra?!
Kisvároskánkban ugyanis egyes helyeken annyira közel festették a parkolókat a gyalogátjáróhoz, hogy majdnem az út közepéig ki kell jönnie a gyalogosnak, hogy szétnézhessen, jön-e valamilyen jármű vagy sem, ha biztonságosan akar átkelni az úttesten. Főleg, ha autó is parkol a közelben. Minap így jártam én is, óvatosan közelítettem az úttest közepe felé a gyalogátjárón, és a tőlem alig méternyire parkoló autó „hátsója” mögül kandikáltam ki, azt kémlelve, jön-e valami vagy sem.
És jött. Egy autó száguldott felém, az én szemszögemből tekintve hatalmas sebességgel, amitől természetesen, megtorpantam, és megálltam az úttest közepén, amúgy a gyalogátjárón, mire a sofőr fékcsikorgatások közepette megállította az autót, letekerte az ablakot és kiszólt: „Szedjed a lábad, nyanya!” – rivallt rám, én pedig igyekeztem minél gyorsabban eliszkolni onnan.
Még az sem jutott hirtelen eszembe, hogy visszaszóljak valamit neki, pedig öt-tíz perc múlva a történtek után szebbnél szebb válaszok jutottak eszembe. Egyet azért csak megosztok.
Angliában élő ismerősöm mesélte, hogy ott például a gyorshajtókat a vaskos büntetés mellett kötelezik arra, hogy olyan tanfolyamon vegyenek részt, amelyen megtanítják őket lassan vezetni. Ha pedig bizonyos időn belül nem tudja felmutatni az illető tanfolyamon való részvételét igazoló bizonylatot, akkor elveszik a sofőrkönyvét és újra kell vizsgáznia. Ezt nagyon megfontolt és jól átgondolt intézkedésnek tartom, amit jó lenne, ha nálunk is bevezetnének. Mondjuk, ha rajtam múlna, még megtoldanám némi illemtannal is.

Jánossy Alíz