Angol lecke 6. – Leisszák magukat a sárga földig, de civilizáltak maradnak

Fesztiválidőszak van. Csíkszereda a városnapokat ünnepli, de számos más város és falu ugyancsak mostanában szervezte vagy szervezi az év egyik legrangosabb helyi rendezvényét. Ennek apropóján a mai epizód arról szól, hogyan néz ki, amikor Angliában buli van.

A csendes kisvárost barkácsnap rázza fel. Nem tartanak össze, de tudnak együtt ünnepelni

A csendes kisvárost barkácsnap rázza fel. Nem tartanak össze, de tudnak együtt ünnepelni

Ha az ember pénzgyűjtés céljából dolgozik külföldön, akkor igyekszik visszafogni magát, de ez nem jelentheti azt, hogy csak dolgozik és alszik. Néha-néha mi is kirúgtunk a hámból, és arra jöttünk rá, hogy a bulizás terén talán jobb lenne nem tanulni az angoloktól, de ami a szervezettséget illeti, bizony fényévekkel el vagyunk maradva tőlük.
Közvetetten érintettjei voltunk országos sporteseményeknek, viszont személyesen is részt vettünk koncerten, közösségi rendezvényeken, sőt egy diszkós-pubos búcsúbuliban is. Lássuk, hogyan mulatnak az angolok!

Hétvége, észvége
Mielőtt jobban belemelegednénk, fontosnak tartom leszögezni azt a „fejlett Európára” általánosan érvényes jelenséget, amely szerint az emberek hétköznap azért dolgoznak, hogy hétvégén szétigyák az agyukat. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki a földön fetreng, de bizony megtelik a város hányásfoltokkal, fiúk és lányok, fiatalok és idősek mennek le állatba, dől a marihuánaszag, és teljesen más arcát mutatja a világ. Erről a felfogásról hallottunk Németországból, Spanyolországból, Franciaországból, Olaszországból, a Benelux-államokból, a teljes Skandináviából, személyesen viszont csak Angliában tapasztaltuk. Fényes nappal volt alkalmam telefonnal filmezett, kivillantott melleket látni, a feleségemmel sétálva pedig éppen mellettünk mutatta meg a fenekét két férfinak egy nő Newcastle központjában.
A bevándorolt kislányos apák szinte mindegyike elmondja, hogy mire a lánya eléri az iskoláskort, elköltözik Angliából. Nem csodálkozom. Vendéglátásban dolgozó ismerőseim mesélni tudnak arról, hogy hétvégenként hogyan érkeznek vissza a lányok a hotelbe, illetve milyen legények kísérik őket haza. De az is nyílt titok, hogy olykor-olykor szétszívott agyú lányokat kacarászó fiúk „elhasználnak” és ott hagyják meztelenül a sikátorban. Ezek hétvégén történő, de „hétköznapi” esetek Angliában.

Foci és ló
A Newcastle United labdarúgóklub egyik bérletes drukkerével dolgoztam a gyártósoron, sportról beszélgettünk, mondtam neki, hogy nekem a kézilabda az egyik kedvencem. Csodálkozott, hogy az meg mi? Kézzel fociznak?
A kérdése nem volt ámítás. Teljesen más Angliában a sportkultúra. Van egy csomó „nyakkendős” sportág (tenisz, tollaslabda, evezés, bridzs, krikett), amelyeket inkább az idősebbek követnek, van néhány „vagányabb” sportáguk (rögbi – a világkupát tavaly éppen Newcastle rendezte –, vagy sportfogadás miatt az agárversenyek), és van a foci meg a lósport. Ez a kettő hatalmas tömegeket mozgat meg, és elég hangsúlyosan arról szól, hogy a szurkolók tetemes hányada leissza magát, de azért civilizáltan viselkedik.
Tavaly szilveszterkor hajnali 2 óráig dolgoztunk, reggel 8-kor nyitott az étterem. Vigasztaltuk magunkat, hogy majd munka közben bóbiskolunk, mert ki az a hülye, aki január 1-jén kicsi, falusi étteremben reggelizik. Most is alig hiszem el, hogy az egyik legforgalmasabb reggelünk volt! A fél London átutazott a falunkon, Cheltenhambe igyekeztek valami lóversenyre. Január 1-jén! Nem akarom a lovas sportok kedvelőit megbántani, de ez már perverzió!
Newcastle-ben pedig kéthetente belefutottunk abba az 50 ezer emberbe, akik a NUFC hazai mérkőzéseire siettek. A stadion közelében laktunk, félelmetes volt látni azt a hömpölygő tömeget, de meglepően rendezetten közlekedtek. Egyik román munkatársam elment a Liverpool elleni, 2–0-ra megnyert meccsre, és mesélte, hogy előttük két Liverpool-drukker ült, és még csak nem is piszkálták őket emiatt. Azért itthoni focimeccsen merész vállalkozás lenne beülni az ellenfél szurkolói közé!

Biztonság: fő vagy nem fő?
Karácsony előtt Londonba utaztunk, egyik kedvenc előadónk lépett fel a Wembley Arénában, a stadion mellett. A szervezők jelezték: a korábbi terrorcselekmények hatására fokozott ellenőrzésre számíthatunk. Ez megnyugtatott, mert a Bataclan-mészárlás után egy londoni metálkoncert is csábító lehet a terroristáknak. A táskámba bele sem néztek, csupán fémdetektorral elhadonásztak mellette. Na, ez már kevésbé volt megnyugtató.
Amin viszont még most is csodálkozom: a koncert végeztével 12 500 rajongó öt perc alatt kijutott a zsúfolásig telt arénából. A Colectivnél ez nem volt szempont.
És azt is érdemes tudnunk, hogy bármennyire részegek az angolok, a buszoknál, taxiknál sorba állnak, tolongás és pofázás nélkül!

Vándorlás kocsmáról kocsmára
Ha nincs élőzene, az nem a mi bulink, de egy alkalommal nem lehetett megkerülni: búcsúztunk a munkatársainktól, és elmentünk egy „buliközpontba”. Kicsit mintha pláza lett volna, kocsmák és éttermek érték egymást, de volt ott mozi és még a jó ég tudja, hogy mi.
A feleségemmel úgy terveztük, hogy egy csendesebb kocsmában asztalt foglalunk és eliszogatunk akár hajnalig, közben pedig aki táncolni akar, az átmegy a szomszédba diszkózni. A tervünk több ponton is meghiúsult. A hagyományos pubokban is fülsiketítő zene szólt, hatszemélyesnél nagyobb asztalokat nem lehetett előre lefoglalni, a kocsmázás közepette pedig az asztalok között táncoltak az emberek. Aztán megitták a sört, whiskyt, miegymást, és továbbálltak. Átmentek a szomszédos pubba, és ezt a műveletet megismételték még néhányszor. Ez a módi.
Közben ki-kivonultunk az épület elé cigizni – mert benn évek óta nem szabad ott sem –, és szakadt lányok virágszálakat kínáltak aprópénzért, a legmókásabb pedig a hajléktalannak kinéző öreg volt, aki odasomfordált mellénk, és megkérdezte, hogy van-e füvünk? Mondtuk, hogy nincs. Erre visszakérdezett: „és kell-e?”
Angliában a füvezés egyébként olyan, mint nálunk a „durva” pálinka. Elvileg nem szabadna forgalmazni, de gyakorlatilag bárki könnyen szerezhet belőle és fogyaszthatja. Egy kis haverkodás, és első alkalmakkor ingyen hozzájutsz.

Közösségi élmény
Olyan városrészben laktunk, ahol zsidó és lengyel több volt, mit angol. A zsidók senkivel sem keveredtek, a lengyelek is szinte kolóniát alkottak – főként mert sokan alig beszélnek angolul –, az angolok pedig nem nagyon jöttek ki a házukból. Amikor egy közösségi rendezvényen alig lehetett kettőt lépni a tömegtől, nem hittem a szememnek! Barkácsnap volt Gatesheadben, a szervezők biztosítottak a csapatoknak bizonyos mennyiségű deszkát, és abból kellett különböző tárgyakat építsenek szülői segítséggel a gyermekek. Fantasztikus hangulat volt a Saltwell Parkban: élőzene, gyermekzsivaj, mindenki mosolygott, végre lehetett sok angolt is látni, keveredtek velük a lengyelek is, és azon csodálkoztam, hogy hogyan tudják összecsődíteni ezt a sok embert? Nemcsak szervezettségben, szervezésben is tudnak valami olyant, amit mi még nem. Bár megmagyarázhatnám, hogy mi ez, de én sem értem.
Ebben látnám az egyik legfőbb értelmét a települési testvérkapcsolatoknak. Pontosabban annak, hogy kinőjük végre ezt az újdemokráciás nosztalgiát, hogy minden erdélyi falunak szerzünk négy-öt magyarországi testvérfalut. Ez szép, hasznos, előremutató, de most már itt lenne az idő, hogy lépjünk egy nagyobbat nyugatra, és legyenek angol, német, francia, finn stb. testvérvárosaink és -falvaink, hogy közelebbről lássunk bele mindabba, amit ők csinálnak. Mert az ivás, görbe éjszakázás, kábítószerezés terén talán jobb tartani a távolságot, de szervezésből, menedzselésből sokat tanulhatunk tőlük.

Kovács Hont Imre