Látogatóban Bakcsi Anna nyugalmazott kereskedőnél – Azért, hogy a vásárló visszatérjen

91 éves, mindig mosolyog, sze­m­üveg nélkül olvas, az asztalán laptop. Bakcsi Anna – Anci néni – nyugalmazott kereskedő a Csíkcsicsó és Madéfalva közötti Határ utca madéfalvi oldalán lakik, de emlékei szülőfalujához, Csaracsóhoz kötik.

Fotó: László F. Csaba

– Milyen volt Csaracsó az Ön születésekor, 1926 körül?

– Nagyon kedves kis település, jó emberekkel és barátságokkal. Volt egy hosszú ülőszék – a tulajdonost Bálintnénak hívták –, s mivel nem sokan laktunk Csaracsóban, mind összegyűltünk oda, mindennap megtárgyaltuk a dolgokat. Hihetetlen az a szeretet, ami volt akkor az emberekben.

– Egyáltalán Csaracsó hogyan alakult ki, kik laktak ott?

– Az én nagyapám, László János (mellékneve Vajda) és az ő elődei telepedtek le először oda, s úgy gyarapodott. Ott folyik a Szeges-patak, arra lehetett fűrészüzemet létesíteni. Volt vagy hat fűrészüzem a patakon, fentről lefelé az Oltig. Az emberek hordták a fát, vágatták ki a deszkát, vitték Segesvár felé, cserélték el kukoricára, s ebből tartották fenn magukat. Édesapám, Pál József is gazdálkodó volt, földművelésből élt, télen erdőlésből. Gazdag volt akkor az erdő, nem volt így letarolva. A ma­défalvi állomás körül működött négy zsidó kereskedő, akik a gömbfát felvásárolták, abból nagyon szépen kerestek az emberek.

– Volt már iskola Csaracsóban, amikor ön született?

– Nem, Csicsóba jártunk iskolába, olyan három kilométer távolságra. Azok voltak a valódi telek, nyakig érő hóval! Reggel együtt indultunk. A legkülső házból a Jakabok, a molnároknak a gyermekei jöttek, majd következtünk mi, szólítottak nagy lármával. Sok volt akkor a gyermek, mindenhol öt-hat. Csak Péter Andráséknál tizenhét gyermek született, igaz, nyolc nőtt fel, mi pedig hatan voltunk testvérek. Sorban csatlakozott mindenki a csoporthoz, s huszonnégy-huszonöten együtt, nagy hanggal mentünk iskolába. Bármilyen hideg volt, mi nem hiányoztunk. Szebeni Rozália és László Lajos voltak a tanítóink, nagyon sajnáltak minket, amikor megérkeztünk. Tereltek a kályha mellé, olyan pirosak voltunk, mint a rózsa. De mi nem fáztunk. Csaracsóban volt három család is, ahol méhészkedtek. Édesapámnak is volt egy külön méheskertje, oda felépítve a kaptároknak az épület. Amikor a mézet kipergette, egy harminckilós bödönt megtöltött a nyolctagú családunknak télire. Ezt tavaszig felfaltuk, így nem voltunk betegek. A többi mézet eladta, abból is pénzeztek. Az ezerféle vadvirág… A méhek is boldogabbak voltak akkor! Milyen hasznos kicsi bogarak… Nem is szabadott azt mondani, hogy elpusztult, ők is meghaltak, mint az emberek. Akkoriban délelőtt és délután is tanítás volt. Délelőtt nyolctól tizenkettőig, majd kettőig szabadok voltunk, és mentünk vissza négy óráig. Az anyai nagyanyám nem messze lakott az iskolától, én oda mentem mindig ebédre.

– Ön hol tanult tovább?

– Hat osztályt végeztem el Csicsóban. Könnyen ment, mert volt két nővérem: az egyik ’24-ben, a másik ’25-ben született, s én ’26-ban. Mint az orgonasípok. Hatévesen már sírtam, hogy én is palatáblát akarok. A testvéreimtől mindig megkérdeztem, hogy mit tanultak, úgy, hogy amikor első osztályba mentem, már tudtam írni, s a nyomtatott betűket mind ismertem. Amikor bejöttek a magyarok, édesanyám beíratott Csíkszeredába, a Polgári Leányiskolába. Elvégeztem a négy osztályt kitűnő eredménnyel. Azután beiratkoztam a tanítóképzőbe. Első-másodikból tudtam vizsgázni, de mivel édesapám fogságban volt, édesanyám nem tudta fizetni, így ’46-ban kimaradtam. Igaz, még egy-két évet tanítottam Csaracsóban, ahol közben, a magyar világban egy magánlakásban megnyílt az iskola. Aztán férjhez mentem, és otthagytam a tanügyet. Olyan kicsi volt a fizetés, hogy ha kellett menni tanítói gyűlésbe, nem volt harisnyám, amit felvehettem volna. Emlékszem, egyszer a nagybátyám ment Ploiești-re, és ott vett nekem egy­havi tanítói fizetésemből egy darab selyemharisnyát. A tanító akkor tényleg a nemzet napszámosa volt. Az uram vasutas volt, a gyermekek megszülettek, s én azért a kicsi pénzért nem hagytam ott őket. Már 14-15 évesek lettek, amikor dolgozni kezdtem. Közben házat építettünk. Korábban házbérben laktunk Csicsóban, a templommal szemben, de édesapám azt mondta, hogy építeni kell egy házat, mert akinek falun nincs saját háza, azt semmibe veszik. Édesapám nagyon mellénk is állt az építkezésben, így ’58-ban megépítettük ezt a házacskát, amiben lakom.

– Hogy kötött ki végül a kereskedelemben?

– A madéfalvi szövetkezet elnöke, Tamás Gábor keresett meg, és felajánlotta, hogy vegyem át és tegyem rendbe a cukrászdát. Elvállaltam, rendbe tettük, s ott kezdtem árulni. Szerettem ott dolgozni. Köllő Sándor cukrász, a főnök olyan süteményeket, dobosokat sütött, hogy országszerte emlegették. A krémese olyan volt, mint a lehelet, még remegett rajta a krém. Csíkszeredában megsütötték, onnan hozták nagy tálcákon a süteményeket. Nem volt sok cukrászda: tudom, hogy volt Csíkszentdomokoson, s talán a felcsíki falvakban még egy. Aztán a fiatalság úgy odaszokott, mintha az egésznek az anyja lettem volna. Ha valaki összeveszett a barátjával, a barátnőjével, nekem panaszkodott. Teadélutánokat szerveztem hetente egyszer, operetteket hallgathattak lemezről, csoportos szülinapokat szervezhettek!
Úgy fellendült a forgalom, hogy nem győztem egyedül, felvettek egy kisegítőt. Még Szeredából és Somlyóról is kijártak a cukrászdába az orvosok kávézni. Mindig mondtam egy-egy jó viccet nekik. Gyergyóból rendeltük a csokikat, mondta is a raktárnok, hogy a madéfalvi cukrászda nyeli el az árut. A kávérendelés is külön kálvária volt: a zöld kávét Gyergyóból hoztuk, azt meg kellett pörkölni, vigyázni, hogy éppen jó legyen, kicsi kávédarálóval darálgatni. Mennyit kínlódtam vele! Később, „köszönetként” olyan boltot nyitottak nekem, amibe azt tették be, ami ócskaság volt, amit máshol nem tudtak eladni. Ez a mai madéfalvi patika helyén volt. Az is jól ment. Közben a madéfalvi állomással szembeni nagy önkiszolgálóból többen elmentek nyugdíjba, és ott lettem főnök, nyolc személlyel a kezem alatt, nagyon rendes, ügyes személyzettel.

– Mi a jó kereskedő titka, milyen kell hogy legyen?

– Nagyon barátságosnak, kedvesnek kell lennie a vendéggel, hogy legyen a kuncsaftnak kedve visszajönni. Mert aki ímmel-ámmal szolgálja ki, oda másodikszor nem megy vissza a vevő. De ha kedves, ajánlja az árut, kirakja, választásra biztatja, akkor az más! Ha nem, azt mondják, hogy ne menj oda, mert elmegy az étvágyad az eladótól!

– Az önkiszolgáló mennyire volt ellátva? Abban az időben jó néhány dolog hiánycikknek számított…

–Az adagosztás volt a legkellemetlenebb. Azok a szegény emberek ölték le egymást, hogy nehogy elfogyjon az a fél liter olaj, a fél kiló cukor személyenként. Kétségbe voltak esve, képesek voltak letaposni egymást. Szidtak minket. De mi kellett küldjük a listát Gyergyónak, hogy hány személyre van igénylésünk, nem rajtunk múlott. Az is borzasztó volt, hogy télen rozsdás hordókban küldték az olajat, de kint az udvaron pakolták le a kocsiról. Hiába, hogy a fajsúlya megvolt, a fél litreket nem lehetett abból a fagyos olajból kimérni, mert az összehúzódott. És szidtak minket, hogy nem addig töltjük, ameddig kell, de ha addig töltöttük, nem jutott a másiknak. Ezt most el sem lehet képzelni!

– Szalámit, csirkét hoztak ide?

– 36 lejes szalámit és szebeni szalámit is hoztak közben, utóbbi talán 140 lej volt. És fagyasztott halat is hoztak, amitől állandóan büdös volt a hely. Amikor a vasutasok fizetést kaptak, tömegesen jöttek vásárolni. Több mint ezer vasutas volt ennél az állomásnál.

– Mivel telnek mostanság a napjai?

– 1983-ban mentem nyugdíjba, már nagyon régi nyugdíjas vagyok. Sokat olvasok, főzicskézek, kicsit takarítok, túlzásba nem viszem, nem vagyok takarítóvállalat, de amennyire az erőmből és a kedvemből telik, megteszem. Napközben nem alszom soha. A bevásárlásokról s egyebekről a fiam gondoskodik.

– A számítógépet mire használja?

– Nézem azokat a gyönyörű régi filmeket. Olvasom a régi színészek, festők, írók életrajzát és a napi eseményeket a híroldalakról. A politika nem érdekel, mert borzasztóan idegesít. E-mail-címem sincs, én még postán keresztül levelezek, amíg van akivel.

Friss olvasnivalóval az unokák látják el Anna nénit, s mutatja is a legfrissebb „szállítmányt”: Koronás portrék, Johanna nőpápa, Szürke eminenciások, Faulkner… A könyvespolcon a könyvek mellett két fiának, négy unokájának, öt dédunokájának fényképei. Decemberben jön a hatodik.

Daczó Katalin