Kultúratörés

Hetek óta foglalkoztat és nyomaszt, ami a csíkszeredai önkormányzat döntése nyomán a kulturális intézmények átszervezése címén történik városunkban. Meggyőző érveket keresek, gondolatmeneteket futtatok végig, hogyan érvelhetnék logikusan az intézmények összevonása ellen? Elsőként talán azzal, hogy a színház, a népi együttes és a múzeum vezetésében jelentős különbségek vannak az intézmények felépítését, működését, tevékenységét tekintetve.
Nézzük át feladatukat: a múzeum gyűjti össze és őrzi meg tárgyi emlékeinket, tudományosan feldolgozza és a nyilvánosság elé tárja a nemzeti, az egyetemes kultúra, a történelem és a természet tárgyi emlékeit.
A színház célja, hogy közösséget neveljen, elgondolkodtasson, miközben esztétikai és lelki élményt nyújt. Kapcsolatot teremt a különböző művészetek – zene, képzőművészet, színművészet –, korok, illetve a társadalom között.
A népi együttes a népi tánckultúra fejlesztését, magas színvonalú bemutatását képviseli, feladata a népi hagyományok gyűjtése, őrzése, színpadi feldolgozása.
Hogyan lehet tehát ezeknek az intézményeknek az élére egy közös igazgatót kinevezni? Csakis úgy, ha külön művészeti vezetőket is megbíz az önkormányzat. Ez miért hatékonyabb, mint a jelenlegi intézményvezetés? Tudtommal a korábbi években meghirdetett menedzseri vizsgán mindhárom igazgató­nak bizalmat szavazott a vizsgáztató bizottság, és a sokat hangoztatott intézményi átvilágítás alkalmával sem nevezett meg az önkormányzat konkrét esetet, amikor mulasztás történt volna és elmarasztalták volna valamelyik igazgatót.
A polgármester a bércsökkentésre hivatkozva cselekszik, közben pedig a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiónak, egy olyan színháznak az átvételéről beszél, amelynek vezetésére csak sokadszori meghirdetésre akadt jelentkező. A jelenlegi igazgató szerint pedig komoly változások mentén maradhat fenn a színház.
Végül pedig az is beszédes, hogy a több évtizede működő kulturális intézményeink átszervezéséről, az ott dolgozó munkaközösség és az intézményvezetők meghallgatása, megkérdezése nélkül, kézfelemeléssel döntött a város önkormányzati testülete.
A testület miért nem szavazott bizalmat inkább az igazgatóinknak, akik eddig jó együttműködésben dolgoztak az intézményeket fenntartó önkormányzattal, hogy megbirkóznak a feladattal és csökkenteni tudják kiadásaikat? Több erdélyi színházvezető megtalálta ennek a módját anélkül, hogy külső beavatkozásra lett volna szükség.
Ha pedig a bizalom kérdéséig jutottunk, hadd hozzak fel még egy érvet: évek óta azért harcol a hazai magyar kisebbség, hogy mentesüljön a központi irányítástól. Elöljáróink többször felszólaltak amiatt, hogy a Bukarestben meghozott döntések ellehetetlenítik intézményeink működését. Megkockáztatom: egy kicsit nem hasonló a csíkszeredai kulturális intézmények átszervezésének módja? Az önkormányzat béralapcsökkentésre hivatkozva munkaköröket és szervezeti felépítéseket teszi semmissé, az igazgatók bevonása nélkül.
Végül a Magyar Színházi Szövetséget idézem, azért őket, mert szolidaritási nyilatkozatot tettek közzé a Csíki Játékszín ügyében – sajnos a múzeum mellett eddig nem szólalt fel érdekvédelmi szövetség –, és jól összegzik mindazt, amit én elmondani próbálok.
„Úgy gondoljuk, hogy az olyan kulturális intézmények, mint a Csíki Játékszín – akárcsak a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes –, olyan értéket jelentenek, amelynek esetleges szervezeti átalakításához a legnagyobb körültekintéssel, konkrét hatástanulmányokon alapuló előkészítéssel, nem utolsósorban pedig az érintett alapítókkal, menedzserekkel, művészekkel, háttéralkalmazottakkal, a csíkszeredai közönséggel, szakmai szervezetekkel, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szakértőkkel való elmélyült és alapos egyeztetést, illetve társadalmi konzultációt követően érdemes csak hozzálátni, annak kockázatát elkerülendő, hogy csorbát szenvedjen ezen intézmények évtizedes, kitartó értékteremtő munkája.”
Hát erről van szó. Pontosabban: sajnos erről nincs…

Pál Bíborka