Korképek és kórképek 43. – Fogyasztunk

Így az év vége felé, amikor minden az ünnepre készül – hogy igazándiból miféle ünnepre, azt hadd ne tisztázzam most –, tehát így decemberben óhatatlanul eszembe jut, mint mindannyiunknak, korunk fő foglalatossága: a fogyasztás. Mert fogyasztói társadalomban élünk – nem is olyan régen ezt csicseregték még a madarak is. Az utóbbi időben talán kevesebbet emlegetik, gondolom leginkább azért, hogy elaltassák a tömegek maradék éberségét az új maszlaggal: a boldogsággal. Melyhez joga van mindenkinek. És melyet üldöz is rendületlenül az egész emberiség, de erről majd a következő részben.
Egyelőre fogyasztunk, mert azt mondják nekünk, hogy enni, inni, vásárolni, újat látni, birtokolni, ajándékozni és ajándékot kapni jó! Tényleg jó. És mert olyan egyszerű – látszólag egyszerű – vásárolni: játékot, telefont, laptopot a gyereknek, utolsó divatú akármit mindenkinek, sok kacatot a szülőknek és ezzel rendbe tenni a lelkiismeretünket, remélve, hogy ezekkel kellően odafigyeltünk a másikra. Hogy neveltük a gyereket, támogattuk a társunkat és az időseket, és leszerettünk mindenkit. Bár időnként vannak kételyeink, azokat újabb vásárlással hallgattatjuk el, és ideig-óráig terápia a turkáló vagy a márkák csillogása (mindenkinek zsebe szerint), az újabb elektronikus kütyü, nagyobb karácsonyfa, még nagyobb csomag a távol élő családtagoknak. Lecseréljük félig használt dolgainkat, elhajítjuk hónapok alatt divatját múlt, mert csecsebecsévé süllyedt drága eszközeinket. Mára az árujelleg, a megvásárolhatóság és kidobhatóság lassan bekúszott a kapcsolatainkba is. Egyre többen vásárolnak testet a szó minden értelmében. Vagy a sajátjukat alakíttatják olyanná, amilyennek elképzelik, hogy azzal hódítsanak. Vagy a másikért fizetnek, és azzal áltatják magukat, hogy szerelmet vásároltak maguknak. Mint ahogyan egyre többen váltogatják állítólagos szerelmeiket, vélt barátaikat, ugyanolyan könnyedén, mint a fehérneműjüket, egyéjjeles „szerelmi” kaland, egyivászatos barátság képében. De a házasság sem jelent semmiféle garanciát, az idő próbáját kiállt barátság sem. Mert nyitottá váltunk a lehetőségekre. Mert azt tanuljuk, hogy szabad, sőt kell az új, az izgalmas, az ismeretlen. Hogy nem szabad elszalasztani egyetlen lehetőséget sem, mert mindegyik vissza nem térő alkalom. És mert minden eladó. Kivéve, ami nem. Csak nehéz disztingválni. Tudni, mi az érték. És felismerni, hogy a világot – a világunkat! – az újdonság mozgatja ugyan, de a ragaszkodás tartja fenn.

Albert Ildikó