Ki a faluba (de minek?)

A Bartha Miklós Társaság röpiratát 1930-ban fogalmazták meg, amely egyrészt összefoglalta a falumunka korábbi tapasztalatait és azokat a feladatokat, amelyek az értelmiségre, s az akkor fiatal generációkra vártak.
Többek között ezeket olvassuk benne: „Szellemi műlovarok magasiskoláját csak az általános okulás teheti lehetővé, hát magas kultúránk kérdésére is csak a legnagyobb néprétegeken át válaszolhatunk. Ősi kultúrértékeinket a magyar paraszt s a paraszti eredetű nép őrizte meg, de az ő lelkében feküsznek hatékonyan az idegen kultúráknak mindama rétegei is, amelyek megmagyarosodtak, amelyek tehát alkalmasok voltak, hogy a magyar szellem megélje őket. Szálljatok alá és lépjetek föl! A magyar észjárás formáit, amelyek nélkül pedig magyar bölcselet nem lehetséges, a paraszti okoskodásban találjátok. Ne csak Kanttól és Husserltől, ne csak Hume-tól és Russeltől, ne csak Descartes-tól és Bergsontól tanuljatok! Német szellem, gall szellem, angolszász lélek – német, gall és angolszász módon jut és juthat el a közös, egyetemes igazsághoz. Nem giliszta a magyarság sem, hogy fölvagdalódván tovább éljen. Halljátok meg a nép hangjait és szólaljatok meg!” Fábián Dániel (1901–1980) orvos, közíró, kultúraszervező és József Attila jegyzi ezt a dolgozatot. Túl a néplélek megfigyelésén még ezt is leírják: „Ha új nemzedékünk legjobbjai hallgatnak szavunkra, elsősorban pedig a lelkiismeret szavára, akkor minden szólam nélkül szebb és emberibb jövő felé fordul történelmünk rúdja.” Szűk egy évtized választotta el Európa országait akkor a második világégéstől, amelynek előszelét érezni lehetett, de az ideológusok mégis mertek bizakodni.
A múlt hét végén több vidéki településen is megfordultam Udvarhelyszéken, s mivel néhány barátommal karöltve, éppen mi is „falumunkára készültünk” – többek között díjátadást szerveztünk, illetve egy riportkötetet próbáltunk elhelyezni a potenciális olvasók tudatában – hasonlóan gondolkodtunk, mint egykor a Bartha Miklós Társaság tagjai. Nem is annyira a falu szellemét, hanem gazdasági potenciálját próbáltuk felfedezni.
Amikor kimentünk a Nagy-Homoród-mentére egy fiatal gazdálkodóhoz, igencsak megérintett a táj szépsége – pedig a foszlott hótakaró alól itt-ott kitüremkedett a sár, s megannyi mezőn hagyott, learatatlan kocsányerdő látványa – és elénk sorakoztak mindazok a lehetőségek, amelyeket a pihentetett székelyföldi föld felkínálhatna. Sokkal több hízó- és tejelő-marhát, sokkal több juhot lehetne itt tartani, s az emberek ismét felfedezhetnék a zöldség- és gyümölcstermesztésben rejlő potenciált. A székelyek itt gyakorlatilag megfeledkeztek a hagyományos gyümölcsfajtákról, a piacra termelő zöldségkertész fehér hollónak számít e környéken néhány postányi járásra. Aztán másnap – felkerülvén Korond tanyavilágába – személyesen tapasztalhattuk, hogy mit jelent a meglévő és a nem létező műút közötti különbség: az átlagosnál hevesebb havazásban hamar elakadtunk a felfelé tartó községi úton, gyalogosan és mentésre alkalmas járműveket keresve haladtunk tovább. Amikor kényszerűségből bementünk melegedni és kávét inni a helyi vegyesboltba, még szennyeződésként sem láttunk semmiféle helyi terméket, sőt olyan kész- vagy félkész árut sem, amelyet feltehetően közeli gazdaságban állítottak volna elő.
A falusi ember ma már nem petróleumért és cukorért jár boltba, hanem gyakorlatilag minden általa felhasznált élelmiszer – talán leszámítva a hús és a tej egy részét – a kereskedelemből származik. Ha elvennék a villanyt, ha megszűnne a kenyér, meg az egyéb alapélelmiszerek kiszállítása, akkor pár nap múlva menteni kellene a lakosságot, s ami elképzelhetetlen volt még a létezett szocializmus korában is, élelmiszer-segélycsomagokat kellene ledobálni a fenyőkúti hómezőkre az egy-két napos túlélésért.
Vajon odalett mára minden felhalmozott tudás? Vajon ez a negyedszázadnyi piacgazdaság örökre kiölte belőlünk a paraszti találékonyságot és a természetközeliséget? Falun is egyszerű fogyasztókká lettünk? És mindenféle értelmiségi nyavalygás ma már csak vágyak és bizonyos olvasmányélmények idézgetése lenne?

Simó Márton