Kétezer után

Gondolom, az idősebb generáció tagjai emlékeznek azokra az iskolai feladatokra, amikor rajzolni vagy fogalmazást kellett írni arról, milyen lesz az én falum vagy városom kétezerben. A 2000. év, az újabb ezredforduló akkortájt nagyon távolinak tűnt, ugye ott voltak azok a fránya ötéves tervek, amelyek e fontos mezsgyére vizionálták a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom és a kommunizmus kikristályosodását.
A pedagógusok szerették az ilyen jövős feladatokat. Több alkalommal is feladták. Olyankor, ha közeledett a vakáció, vagy amikor ők maguk valamiért akadályoztatva voltak a normális tanmenetben, s mi, a lelkes jövőbelátók, nem szedtük szét az iskolát, hanem szép csendben vizslattuk a kéklő messzeséget. A papírlapok megteltek fantáziánk termékei­vel: függővasutak magaslottak a Hargiták bércei mentén, soksávos autópályákon erősen áramvonalas és futurisztikus automobilok suhantak, a forgalmat robotok irányították.
Aztán a nyolcvanas években, amikor már tudatos felnőttekké cseperedtünk, nem voltunk annyira bizakodók, főleg olyan pillanatokban, amikor hirtelen elvették a villanyt vagy sorba álltunk a legbanálisabb fogyasztási cikkekért. A rendszerváltozás és az Európai Unió mint légvár, aztán ismét komoly ígéret volt, hogy még csak pár év, s kijövünk a mocsárból. És kijöttünk, olyanfajta vadkeleti kapitalizmus lett, hogy csak.
Állok a minap az egyik falu buszmegállójában teljesen reménytelenül, mert jól tudom, hogy azon a napon nem jár arra semmiféle tömegszállítási eszköz. Utálok az út martján integetni, s ha már ott vagyok, hívok egy taxit. Eregelünk a város felé, s közben beszélgetünk a személyszállításról. Nem éri meg a buszos cégeknek. Azok mind maszekok, üzleti alapon dolgoznak, nekik egy-két utas semmi… Aztán visszaérünk a városba. Valamivel többet fizetek, mint legutóbb. Mert emeltek a benzináron. Kiszállok, s akaratlanul felnézek olyan két-három emelet magasba, ahová a függővasutat álmodtam. Nincs ott semmi, nem siklanak elektromágneses pályán a légitaxik. Varjak sorakoznak a jegenyefán, akárcsak máskor. Sárga és vörös levelek szállongnak alá. Ősz van. Lassan, de biztosan romló szolgáltatási színvonallal, immár majdnem két évtizeddel az ezredforduló után.

Simó Márton