Keresztmetszet

Fazakas János László munkáiból nyílt tárlat a Megyeháza Galériában. A kiállított anyag az elmúlt tíz évben készült munkákból nyújt ízelítőt, a különböző időszakok legemblematikusabb munkáit vonultatva fel.
A konceptuális munkák mellett megjelennek az önarcképek, a csendéletek, a tájkép jellegű munkák, valamint az íjfeszítő népek hagyatékából merítkező alkotások. Technikailag is változatos a tárlat anyaga: olajfestmények, fotók, ceruza- és szénrajzok, valamint tárgyak egyaránt várják a kiállításra látogatókat. A Keresztmetszet 2007–2017 című kiállítás anyagát Túros Eszter mutatja be.

Európé elrablása

Kereszt, keresztes, keresztmetszet – Fazakas János László, Jana, az utóbbi tíz év terméséből válogató kiállítása, formai, műfaji és tartalmi sokrétűsége ellenére egyazon perspektívából válik igazán beszédessé. Egy sajátos, öntörvényű gondolkodásmód válik itt vizuálisan megközelíthetővé.
Expresszív, időnként groteszkbe csapó önarcképei, vanitas-kompozíciókat idéző koponyás csendéletei, égi dimenziókat sejtető, nem kevés művészettörténeti előzménnyel bíró, néha anatomikus hatású tájképei, térbe törő vagy éppen bomlásnak indult, gesztusokat sem mellőző festőisége, szilikonos, nyers, durva felületeket képező szentségei, reflexív játékossága, op-artos megoldásai, monumentális grafikai világa, jól dokumentált, ugyanakkor sajátosan megszerkesztett, ősi időket, ősi kultúrákat felelevenítő motívumai, szimbolikája – együtt rajzolnak ki egy sajátos világot, adnak jelentést, egy identitás körvonalait teszik kitapinthatóvá.

Íjfeszítő népek hagyatéka

Hogy honnan indítunk, szinte mellékes, a képek kronológiája helyett egy másfajta logika szervezi egymás mellé az alkotásokat. A linearitást valamiféle körkörösség váltja fel. És a folyamatos önreflexió. Egy biztos pont körül, köré rendeződik minden. Képről képre, színről színre mind jobban értelmezhetővé válnak szimbólumai, kompozíciós megoldásai, időnkénti sematizmusa, anatomikus érdeklődése, festői atomizálódása. Jana térben és időben is mélységeket nyit, a múlt felől, kora keresztény előzmények felől közelít, szkíta hadvezérként idézi meg a kereszténységet, Krisztust, aki szent állatként, mint párduc válik jelenvalóvá. Az íjfeszítő népek hagyatékából táplálkozik, Hunor és Magor fia, katedrálist építő, aki az európai kultúrán edződött – úgy jelöli ki identitását, hogy az előzményekből egy nagyon sajátos, minden részletében alaposan átgondolt magánmitológiát teremt, amelynek megértése tőlünk is alapos ráhangolódást igényel. Egy ilyen történelmi, mitológiai horizontban válik megközelíthetővé a jelen.

Kinyilatkoztatás

Önarcképei is ebben az összefüggésben válnak beszédessé. Úgy állnak össze, majd mosódnak el, oldódnak fel a környezet festőiségében, hogy egyszerre ismerjük fel az arc vonásait, groteszk fintorait, festői grafikáját, és merülünk el a tájban – kint és a bent átjárhatóvá válik –, az ember a tájban, a térben, a korban válik értelmezhetővé, és mindez persze megfordítható.


Nyers, direkt képek, de véleményét, képeinek monumentalitása ellenére sem kívánja mindenképpen lenyomni a torkunkon. Felületeinek kidolgozottsága, az éles ellenpontozások, a rajzolás öröme, figuráinak talányossága könnyen rabul ejthet, megfejtésre invitál. Hogy meddig jutunk ebben a folyamatban, az figyelem, idő, nyitottság kérdése.