Képzeletbeli interjú Baász Imrével*

71

– Ön a hetvenes évek elején a Céhtörténeti Múzeumban előadást tartott a képzőművészet fejlődéséről. Az akkor mondottakat ma is aktuálisnak tartja?

– Maradéktalanul. Ha jól emlékszem, mesével kezdtem, sőt legendával. Azzal indítottam, hogy 1865-ben Párizsban a Visszautasítottak Szalonját meglátogatta III. Napóleon, a francia állam akkori feje. A Salon des Refusé-n azok a lázadó művészek vettek részt, akik a hivatalos szalonból kimaradtak, akik valami újat, szokatlant akartak, illetve akik a világról őszintén, merészen gondolkodtak. Megjelenik Napóleon, megáll Monet Impresszió című képe előtt, nézi, majd dühbe gurul és lovaglóostorával végigcsap a képen! Ez a korbácsütés volt egyrészt a konzervativizmus frusztrációjának kifejeződése. Másrészt ez a brutális tett a művészettörténetben katartikusnak bizonyult: ettől kezdve vált az innováció (újítás) és az ego fontosabbá minden esztétikai kategóriánál. Monet és társai, a visszautasítottak improsszionizmusa hozta az ősrobbanást a modern kor művészetében. Ez már az individualizmus kezdete.

Vízió II. Szerigráfia, 50 cm x 400 cm, Székely Nemzeti Múzeum

– …amely mára nemhogy veszített volna erejéből, hanem virágkorát éli…

– Igen, a ma művésze is, tulajdonképpen a saját totálisan megélt szabadságvágyát vetíti ki műveiben. Az alkotási folyamat mindinkább a sajátos, de egyedi felé fordul. A művészi Én-teremtés válik a legfőbb esztétikai és etikai modellé. Vallom, amit Octavio Paz mond: „A művészi tevékenység célja nem a mű, hanem a szabadság. A mű csak út, semmi más.” Ezt mondtam az 1991-es Medium 2. megnyitóján is, ezt vallom ma is.

– Akkor Ön tett más meghökkentő kijelentést is, idézem: „minél önboncolóbb a művészeti tevékenység, az alkotó embernek annál inkább szüksége van a saját szellemi, kulturális és történelmileg is determinált környezetére”. Mit ért ezen?

– Megjártam Európa legfontosabb művészeti központjait még az átkosban, és mégis hazajöttem. Nekünk itthon van dolgunk, uraim! Itt Bethlen Gábor óta kialakult és ma is él – bár ezt sokan megkérdőjelezik – egy kultúra, amely semmilyen más kultúrával nem összetéveszthető. Ezen a huzatos, Isten háta mögötti helyen kell nekünk a semmiből kultúrát teremtenünk! Nyugaton bedobnak a vízbe egy kavicsot, a horizontig gyűrűzik! Nálunk? Bedobunk egy malomkövet, semmi nem történik! Úgy kell bedobnunk köveinket, hogy hullámokat vessenek! Hogy elmossa a kételkedők, a kishitűek, a langyosak, a hasbeszélők nyüszkölését.

– Egy tévéinterjúban hallottam Öntől: az erdélyi ember (művész) legyen térdig hagyományőrző és onnan a feje búbjáig európai. Mit tenne ehhez hozzá?

– (keserű mosoly) Provokál? Ez ugyanaz a gondolat, mint az előző, csak másként mondva. Nekünk itt kell dolgoznunk, de nem akárhogy. Például egy forradalmat dicsérő kiállításon mit keresnek a szép csendéletek? Mit keresnek az üresjáratok? Ki az, aki kényszerít, hogy részt vegyek egy kiállításon? Csakis önmagam. Ha érzem, hogy van mit mondanom és tisztán tudom, hogy mit akarok mondani, akkor mondjam ki! Nietzsche írja: Mondd ki szavad és zúzódj össze! De ne mondj langyos közhelyeket. A művészet az pokoljárás, kedvesem! Senki nem kötelez, hogy a pokolban sétáljunk. De művészetet pokol nélkül nem igazán lehet csinálni. Ez a világ megőrült és véres fejét veri a falakhoz és mi közben a zsebkendőket cakkozzuk?! Langyos esteket festünk, unalom ellen? A művész igenis legyen flagelláns, mint egy szerzetes, legyen önboncoló. Kezdje önmagán a forradalmat! Merjen bátor lenni és nevén nevezni a kínt, a gondot, a világfájdalmat. Ha nem, megmarad ártatlan műkedvelőnek.

– Úgy érti, hogy a mai mezőny langyosabb, mint az Ön idejében?

– Kedves uram, már megint bosszant… (nevet) Nem arról van szó. De: egy kiállításnak kell legyen egy kurátora. Ő vállalja a szakmai felelősséget azért, amit szervez. Siker esetén ő sütkérezik a dicsfényben és ő megy a pokolra, ha csőd van! Sokan neveztek engem is diktátornak életemben… (mosolyog) Az is voltam. Az igazi művészet, pontosan az előbb elhangzottak következményeként, nem egy demokratikus intézmény! Egyetlen rendezőelvnek kell érvényesülnie: a kurátoré! Én a megyei kiállításokon is kivágtam a nívótlan, langyos műveket, nem egy ellenséget szerezve magamnak, de nem bántam. Engem az ügy mindig jobban érdekelt, mint a lányos duzzogás.

– Mit üzen a ma művészének?

– (dühösen pillant, majd elmosolyodik) Pfuj, maguk… írók, újságírók! Nem tudják a közhelyeket hagyni? Mit is üzennék? Keressék a szabadságot mindenben, a művészetükben a leginkább. A béklyókat ritkán lehet ledobni magunkról, de a lelkünk az mindig legyen nyitott és szabad!
Vargha Mihály

*Baász Imre (1941–1991) nagy formátumú grafikus, díszlettervező, performer, egyetemi tanár, kiállításszervező. 1972-ben diplomázott Kolozsvárott, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Diplomamunkája a Kalevalához készített illusztráció-sorozata, amelyért 1972-ben a Nemzeti Könyvszalon ezüstérmét kapta. 1976–1983 között a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti részlegét vezeti. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki a Medium című kiállítások megszervezésével 1981-ben és 1991-ben. A rendszerváltástól haláláig a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem tanára. 50 évesen, 1991. július 16-án hunyt el Sepsiszentgyörgyön.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.