Kaláka

Még emlékszem arra, hogy gyermekkoromban városon is szokás volt, hogy egy-egy tömbház közössége együtt végezte el – kicsiktől a nagyokig – a különböző tavaszi vagy épp őszi munkákat. Együtt ültettek fákat, takarították a tömbház előtt levő teret, de ha nagyobb gond volt, azt is közösen oldották meg. Gondolok itt akár cserépcserékre, vagy ha csőtörés volt, akkor közösen ásták fel a nyomvonalat. Ez a szokás pedig szép lassan kihalt, vagy hiányzott/hiányzik a mozgatórugó, aki koordinálta volna a közösséget. Egyszerűbb megoldásnak találták, hogy a lépcsőházi közösségek inkább havi összeget gyűjtenek, és abból a közös terheket majd kifizetik, és megfizetnek valakit, aki majd elvégzi a munkát.
Ez a szokás szerencsére vidéken, falun még nem halt ki, és ez nagyon örvendetes. Minden évben számos ilyen akcióban veszek részt, akár favágásról, akár egyéb kalákamunkáról legyen szó. Egy nagyon hasznos szokásról van szó, hiszen egy közösséget, egy baráti társaságot nagyon jól lehet mozgatni általa, és persze egyben tartani. Nem utolsósorban sokkal jobb hangulatban telik a munka is, mintha egymagunk végeznénk.
Sokan vannak, akik a kaláka fogalmát is az anyagiak szemszögéből közelítik meg, és azt mondják, hogy inkább megfizetnek valakit, aki elvégzi a munkát, minthogy összecsődítsen mindenkit, akikre még jól rá is kell költeni, hiszen enni-inni adni kell.
A kaláka is egy olyan munkaszervezés, amelyet soha nem szabad, vagy legalábbis nem szabadna pénzben mérni. Hiszen barátokról van szó, akik segítenek, akik majd rászorulnak a te segítségedre is. A kapcsolattartás, a társasági élet egyik fontos elemei közé tartozik ez is, amelyet sajnos sokan igyekeznek lekicsinyíteni.

Darvas Attila