Komolytalan a katalán függetlenedési szándék?

Sok szempont szerint vizsgálják és kommentálják Európa-szerte a Katalóniában zajló folyamatokat. Akik ez idáig sem tudtak sokat erről az országról, amely van is, nincs is, hirtelen szakértővé lépnek elő, s nem riadnak vissza a véleménynyilvánítástól, amelynek tudvalevőleg aztán következményei is lesznek, hiszen véleményformáló erőként jelentkezhet a későbbiekben minden kijelentés, hogyha tényként hivatkoznak ezekre a korántsem szakértői megnyilatkozásra.
A hazai román sajtó – még annak a mérsékeltebb része is – túlzottnak tartja a frissen feloszlatott parlament követeléseit, azt a hozzáállást, amelyet a lemondatott vagy feloszlatott Puigdemont-kormány tagjai tanúsítottak. A publicisták holmi területi integritást, az egy és oszthatatlan Spanyolország koncepcióját szajkózzák, amelynek védelmében léptették ott életbe a spanyol alkotmány 155. cikkelyét. És a lépés jogosságát egy percig sem vitatják. Ez egyáltalán nem véletlen, a friss és erőteljes román nacionalizmus ma is él és virul, és olyan ország képe körvonalazódik itt az agyakban, amelyben helye van ugyan a kisebbségeknek, de csak olyanformán, hogy legyenek itt ilyen meg olyan, esetleg amolyan származású állampolgárok, de azok ne alkossanak önálló véleményt saját magukról és önnön státuszukról, s ne is nagyon akarjanak soha tényezővé válni a nagyromán tengerben. Ilyen vonatkozásban a Ceauşescu-éra állami fasizmusa látensen virul. Mintha nem történt volna meg a csatlakozás immár tíz éve az Európai Unióhoz.
Sok szempontból naivak voltunk. Azt reméltük, hogy szép lassan rendeződik minden, és kialakul a kisebbségek szövete ebben a hatalmas államszövetségben, amely egyfajta Kánaánként körvonalazódott lelki szemeink előtt, túl Schengenen, túl az 1201-e ajánláson, amelyre úgy hivatkoztak, de mi is, mint a Szentírásra. Aztán kiderült, hogy Európa nem nőtt fel arra a szintre, ahonnan gazdája, igazi hazája lehetne a maga népeinek. Vagy már továbbhajszolta magát az események és a saját történelem utáni időkbe, amikor rozsdás vasdarabokból és cserepekből sem lehet összerakni az összképet, s nincs az a társadalomkutató, történész, filozófus, aki meg tudná mondani, hogy kik, mit és hol rontottak el, hogy mikor történt a végzetes félresiklás. Manapság a bomlás szálláscsinálóinak mindennél sokkal fontosabb, hogy sikerül-e kiiktatniuk a bajor, a vallon, vagy a breton tájból egy-egy keresztet.
Azt mondják – a botcsinálta szakemberek –, hogy Puigdemond egy felelőtlen kisvárosi gyerek, aki annyira makacs, hogy se lát, se hall, amikor légvárakért küzd. Még azt is leírják sok helyütt, hogy a katalánok nem szeretnek konfrontálódni, puhányok lettek a kisebbségi sorban – a sok autonómiától –, és képtelenek arra, hogy külön államban éljenek. Valami olyant akar egy nacionalista társaság ráerőltetni a népre, ami annak nem is kell – teszik hozzá az elemzők.
Én a magam részéről innen csak kibicként veszek részt mindebben. A Székelyföld maximum egy partvonal, ahonnan a média ködén át belátni Ibériába. Mi az autonómia helyett mindössze a rendezvényszervezéshez és tűzgyújtáshoz értünk. Minket már maguk alá gyűrtek a medvék is, és teljesen autonóm, önkénnyel igénybe vett önállósággal grasszálnak a kukákkal és paragrafusokkal teleszórt tájban, rajtunk, s mindazon, amit egykor a saját kultúránk és a gazda(g)ságunk révén a magunkénak tudtunk. Rajtunk kívül tizenkilenc helyen van az európai államszövetségben medve nélkül is gond az emberi és a közösségi jogokkal, de ez csak a jéghegy csúcsa, mert itt tulajdonképpen ötvenöt az őshonos nemzetiségek száma. Kiterjedésében ez a terület nagyobb Lengyelországnál, akár ötvenmilliós népességgel. Nem ártana tudni, hogy együtt ez a kisebbség nagyhatalom.

Simó Márton