Jókívánságok

Derűsen kellene zárni az évet, és derűsen fogadni az új esztendőt. Azonban nem sok okunk van a derűre.
Ha a politikai eseményeket, történéseket nézzük, lehervad a mosoly a szánkról, ugyanis bár kabaréba illő, ami a hazai politikai palettán történik, mégis szomorúsággal, aggodalommal tölt el, mert a politikai döntések határozzák meg mindennapjainkat. Ezek függvénye a közérzetünk. A politikai döntések több pénzt hoztak a konyhára a közalkalmazottaknak – kinek többet, kinek kevesebbet. Tény, hogy valamennyi közpénzből élő alkalmazott, az orvosok, a tanárok, a különböző hivatalnokok jóval kisebb bért kapnak, mint amennyit munkájuk fontossága indokolttá tett volna. Sokan mégsem tudtak felhőtlenül örvendeni a bérkiegészítésnek, mert a munkahely biztonsága került veszélybe általa. Vagy kiderült, hogy számos intézmény – a béremelkedéssel összefüggésbe hozható költségvetési megszorítások eredményeként, anyagiak hiányában – nem tud maradéktalanul eleget tenni eredeti hivatásának. Példaként említhetjük a megyei gyermekvédelmi igazgatóság körüli, lapunkban is több ízben bemutatott eseményeket, vagy a kulturális intézményeket ért megszorításokat.
S ha már a politikáról van szó, hadd említsük meg a restitúciós folyamat leállását, s bár a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvények továbbra is hatályosak, évek óta nem adnak vissza semmit a jogos tulajdonosoknak, sőt, még amit vissza is kaptak magánszemélyek és közösségek, abból is igyekeznek több visszaszolgáltatást meg nem történtté tenni. Jó példának bizonyult a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumnak a református egyháztól való visszavétele, ugyanis a marosvásárhelyi volt katolikus gimnázium visszaszolgáltatásának jogszerűségét is megkérdőjelezték román részről többen az újraalakított, majd megszüntetett katolikus iskola körüli hercehurca kapcsán.
A politikai döntések sorozatának, azok hatása egymásra tevődésének eredménye az is, hogy fiataljaink közül sokan máshol keresik boldogulásukat. Míg eleinte elsősorban a jól képzett értelmiségiek hagyták el a térséget, az országot, most már a fiatalok jelentő hányada más országban képzeli el jövőjét. S ha ez a folyamat folytatódik, elérhet egy kritikus pontot, ahonnan már nincs visszaút: aktív fiatalok nélkül nincs termelés, nincsenek gyermekek, nem lesz szükség óvodára, iskolára, nem lesz szükség pedagógusra, de annál nagyobb szükség lesz a magukra maradt idősek szociális és egészségügyi ellátására.
Derűre hitünk, bizalmunk adhat csupán okot. Az, ha hiszünk benne, hogy mindennapi munkánk nem hiábavaló, ha bízunk benne, hogy a gyermekeink nevelésére, taníttatására fordított erő és energia valóban a javukat szolgálja. No meg, ha hiszünk és bízunk benne, hogy itt is végre az eddiginél jobban fognak menni a dolgok, s gyermekeinknek is megéri hazatérni, mert itt is képesek lesznek boldogulni, megéri itt élni meg magyarságukat.
Tehát hitünk és bizalmunk ne hagyjon el, s kívánjunk egymásnak erőt, egészséget, bort, búzát és békességet az új esztendőben!

Sarány István