János bácsi kalapja

Hosszú évekig, évtizedekig jártam egy idős házaspárhoz látogatóba. Az öreg János bácsi és a felesége, Mariska néni nem voltak mindig olyan öregek, mint a legutóbbi években, hiszen szerre bírjuk a világot, s nekik is megvolt a maga idejük. A gyermekeik közt nagyjából velem egyidősek is vannak, tulajdonképpen egyazon generációhoz tartozunk, és egyáltalán nem voltak ritkák vagy véletlenek egykor a találkozásaink. Gyermekként mindig volt rá ürügy, később pedig kötelességgé változtak ezek a rövid látogatások.
János bácsinál a családalapítás körüli huzavonának az lehetett a történelmi előzménye, hogy annak idején megjárta volt a háborút és a fogságot, utána pedig elment Kolozsvárra dolgozni, hogy szerezzen annyit, amennyi az induláshoz kell. Ez elvett legalább tíz évet az életéből. A felesége is leányul érte meg a harmincat – majdnem –, mert neki is menni kellett ilyen-olyan munkahelyekre, szolgálni, városra, hogy valahogy függetlenedni tudjanak a szülőktől, és így történhetett meg, hogy viszonylag későn kerültek össze és születtek gyermekeik. Ma azt mondanák, hogy kiélvezték a szingli létet, esetleg azt, hogy felnőtt fejjel jártak ki bizonyos iskolákat, mesteriztek, netán doktoráltak, s erre ment rá egy évtized. Egyébként oda jártak: az élet magasiskolájába.
Említettem, hogy számos ok és alkalom kínálkozott a látogatásokra egykor. Aztán a későbbiekben is, amikor már felnőttem, s a gyermekeik is, és ki-ki a saját útját kezdte járni, mindvégig megmaradt a kapcsolat, hisz tulajdonképpen ritka volt az olyan hazalátogatás, hogy be ne lépjek hozzájuk, hogy meg ne kérdezzek egyet és mást az egészségükről, a gyermekekről, az unokákról és a világ, no meg a gazdaság dolgairól.
Fontos volt számukra – utólag úgy érzem – minden egyes ilyen alkalom, mert szívesen ültek le velem, érdeklődtek, aztán minden különösebb biztatás nélkül mondták, hogy merre jár egyik vagy másik gyermekük, az unokák, s milyen kanyarulatokat vett újabban az élet.
Az már nagyon régen kiderült, hogy itt gazdálkodni nem érdemes – ecsetelgette hosszan János bácsi –, s komolyan érvelt, csakhogy mindig volt valami de, valami titkos biztató, hogy azért mégiscsak jó az, ha sok nem is, de azért csurran-cseppen valami a csicsből, s különben is a munka adja az élet értelmét, még akkor is, ha nyugdíjas az ember. Szóval nagyon rendben való volt a mentalitásuk.
Ami egy idő után nem tetszett, az már az európai szöveg volt. Előkerült az unokák sorsa, s azok az új életpályák, amelyeken elindultak. Egy unoka élsportolóvá lett, adták-vették idehaza és külföldön, egy másik pedig nyugati egyetemekre jutott ki több alkalommal is. „Hála legyen a Jóistennek! – mondogatták mind a ketten –, hogy legalább ők végleg kiszabadultak ebből a nyomorúságból.”
Egyik ilyen alkalomkor mondta az öreg, hogy azért nem helyénvaló, hogy százfelé futunk. Ő még egy nyolcvanvalahány éves korában történt lábtörése után is talpra állt, s tulajdonképpen utolsó leheletéig végezte a háztáji munkát. A kalapja ott van most, ahová az utolsó pajtajáráskor tette volt abban a reményben, hogy lesz majd egy következő alkalom. Ha mégsem, akkor majd jön másvalaki, használja, ha hátra akar menni a műhelybe vagy a csűrbe. Vagy hat éve porosodik ez a szalmakalap. Immár senki sem használja. És nagyon remény sincs arra, hogy bárki is leakassza.
(Azt olvastam a minap, hogy létezik olyan falu a Mezőségen, amelynek egyetlen állandó lakosa sincs. A mócföldi Alsóvidra község (Fehér megye) 39 (!) falujából kettőben nem él senki, az egyik csak pünkösd másodnapján népesül be, amikor az elszármazottak a búcsúra hazatérnek, a másik még akkor sem. Ha jobban utánanéz az ember, akkor talál olyan településlistát, amely szerint 168 kihalt település van az országban.)

Simó Márton