Iskolai kiflikkel az Olt hídján át

Nemrégiben egy 82 éves, kerekes székes néninél jártam. Hosszasan elbeszélgettünk életéről és családjáról, majd a látogatás vége felé, meglepetésemre, a közbeszerzésekre terelte a szót. Meddig mehet ez így? – kérdezte. – Meddig fognak idegenek dolgozni nálunk, vagyis meddig fogják idegenek hátráltatni a dolgokat? Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, csak hallgattam a sokat mediatizált témákat, amelyeket a tömbházlakó idős hölgy, a lelkiismeretes újságolvasó talán még nálam is jobban ismert: a hőszigetelések ügyét, a csicsói Olt-híd kabaréba illő kálváriáját és az iskolai kiflik minőségét. Az az igazság, nem tudtam érdemben hozzászólni a témához, pedig a felvetett problémák részben magánszemélyként is érintenek. Például, szinte minden reggel emlegetjük az iskolai kiflit, amelynek – szülőként úgy látom – nem is a minőségével van a legnagyobb baj, hanem a kiszámíthatatlanságával. Mert ha tudnám, hogy a fiam mindennap nagyszünetben átveheti a tejet és a kiflit, akkor eleve ehhez igazítanám a tízórai többi részét, sőt, ha rövidebb napja van, nem is kennék kenyeret. De visszásnak tartom, amikor a hétfői kifliadagot kedden kapja meg, vagy a pénteki adagot szerdán adják ki, s arról álmodom, hogy az elsős fiam még megéri, hogy a helyi pékség még szinte langyos kiflijét fogyassza tízóraira – ha már áldoz erre az állam. De a helyi terméknek nemcsak a frissesség lehetne az előnye, és nemcsak a szállítási költsége lenne alacsonyabb, hanem hiszem azt, hogy finomabb is volna. No, nem (csak) azért, mert a csíki pékek országos versenyeken is megállják a helyüket, hanem azért, amiért minden helyi terméknek jobbnak, és minden helyi mesternek ügyesebbnek kell lennie az idegennél: mert holnap is szembe kell néznünk egymással. Mert álmaimban egy itteni pékség csak akkor nyerhetné meg a következő évi közbeszerzést, ha az idén finom, friss kiflit adott, az építkezési vállalkozó csak akkor kaphatna újabb munkát, ha a tavaly is határidőre, megfelelő anyagokkal és minőségben dolgozott.
No de kettőn áll a vásár, és nem lehet mindent csak a közbeszerzési törvénycsomagra fogni: vállalkozóinknak jelentkezniük is kell a közbeszerzéseken, rendelkezniük kell a megfelelő engedélyekkel, és erőfeszítést kell tenniük, hogy beszerezzék ezeket. Vállalkozóink kell hogy akarjanak hivatalosan, jó minőségben és a helyi piacra dolgozni. Mert holnap is szembe kell néznünk egymással. Ugyanakkor vállalkozóink és mi mindannyian ugyanazt kell hogy akarjuk: fellendülő gazdaságot (és távlatilag autonóm Székelyföldet). Ehhez pedig nem szó kell, hanem tett. Tudta ezt 1907-ben Mikó Bálint, Csík vármegye főispánja is, aki Becze Antal alispánnal egyetértésben úgy döntött, hogy eltiltja a vármegyei tisztviselőket a külföldről behozott irodaszerek használatától. „Ki kell szorítani az idegent – fogalmazott Becze Antal –, a folytonos szó helyébe lépjen a tett, mert csak úgy lehet oly hazának gyermekeivé válni, melynek nem könyörgés léha szava, hanem lesz erkölcsi súlya.”
De mindehhez át kell menni a közbeszerzés Olt-hídján. Van község, amelyiknek már sikerült. Úgy tudom, önerőből. Végül is, az a legbiztosabb.

Daczó Katalin