Iskolabotrány

A botrány magasiskolája a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium körül zajló eseménysor. Mint ismert, az erdélyi közvélemény az iskola igazgatója és a Maros megyei főtanfelügyelő ellen indított korrupcióellenes eljárás kapcsán szerzett tudomást az iskola körül zajló történésekről. Arról, hogy a nemzetféltő románok nem csupán egy újabb magyar iskola létét kifogásolják, hanem azt, hogy a patinás iskolaépület, amelyben az Unirea Gimnázium működik, a római katolikus egyház tulajdonában van. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium a református egyháztól visszakerült a helyi önkormányzat tulajdonába, így nem kizárt, hogy a többi patinás egyházi tulajdonban lévő iskolaépületet – legalábbis azokon a településeken, ahol még javában dúl a szimbolikus térfoglalás – minden lehetőséget megragadva megpróbálnak újból köztulajdonba vinni, semmissé tenni az évekkel ezelőtt lezajlott, véglegesnek hitt restitúciót.
Nemrég egy tévéműsort néztem végig kíváncsiságból: egy marosvásárhelyi román egyetemi tanár azt taglalta hosszasan, hogy mennyire igazságtalan és méltánytalan a román közösség számára, hogy az erdélyi városokban a belvárosi ingatlanok többsége magyar intézmények vagy magánszemélyek – többnyire hajdani arisztokraták, mágnások leszármazottjai – tulajdonában vannak. Az egyházi ingatlanokról azt mondta, hogy azok nem az egyházak, hanem a közösségek tulajdonában voltak, s mint olyanok, a román állam tulajdonát kell képezzék, a visszaszolgáltatott magánvagyonok pedig vagy háborús bűnösök, vagy olyan személyek leszármazottjai kezébe kerültek, akiket a román állam állítólag kárpótolt, mikor az impériumváltást követően elhagyták az országot. Nemrégiben pedig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak és a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumnak otthont adó épület visszaszolgáltatásának törvényességét kérdőjelezte meg egy írás valamelyik kezem ügyébe került román nyelvű kiadványban.
A marosvásárhelyi történések azt bizonyítják, hogy a nemzetféltőknek nem okoz gondot az, hogy gyermekekkel, szülőkkel packázzanak, mint ahogy az sem okozott gondot, hogy időhúzás gyanánt fűt-fát ígérjenek, s most meg sajnálkozó mosollyal a vállukat emelgessék. Nem okoz gondot az, hogy bizonytalanságban tartsanak több száz marosvásárhelyi és környékbeli magyar családot. Mert hátha megunják a packázást, s elmennek kivándorlónak vagy elmennek románnak – azaz román iskolába íratják a gyermeket.
Értem a román nemzetféltők eltökéltségét, de nem értem a magyar fél tehetetlenségét: nem értem, hogy közel három évtizeddel a rendszerváltás után miért nem sikerült Marosvásárhelyen az egy Bolyain kívül magyar iskolákat létrehozni; nem értem, hogy az új intézmény létrehozásakor hogyan lehetett adminisztratív hibákat ejteni, tudva azt, hogy az iskola ellenzői minden lehetőséget megragadnak ahhoz, hogy meghiúsítsák az elképzelést; nem értem, mit tettek a városi tanács, a tanfelügyelőség és a tanügyi tárca magyar oktatásért felelős tisztségviselői ebben a közel három évtizedben ahhoz, hogy a helyzet elmérgesedését, visszafordíthatatlanná válását megakadályozzák?
Marosvásárhely a rendszerváltás utáni etnikai, kulturális téren folyó szimbolikus térhódítás frontvárosa. Míg a magyar nagyvárosok zömében az etnikai arány végleg a románság javára dőlt el még a pártállami időszakban, Marosvásárhelyen most vagyunk tanúi az arány megfordulásának. S akkor már következhet Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, s a többi kisváros. Életterünk egy részét pedig mi magunk adjuk fel, önszántunkból, a Nyugat kényelme és extrakeresete csábításának engedve, a jólét reményében áldozva fel múltat és jövendőt.
Ne dugjuk a fejünket a homokba: erre figyelmeztet a vásárhelyi iskolabotrány, amely a botránykeltés magasiskolája.

Sarány István