Identitáskeresőben, avagy költőkkel, asztal mellett

Bogdán József pap-költő legújabb verseskötete nemrég jelent meg Újvidéken, a Forum Könyvkiadónál A szavak néha követ. Fehértemplomi képeslapok címmel. Rafi Lajos Halottként él az Isten című gyűjteményes kötete megjelenéséről nemrég számoltunk be lapunkban. A köteteket Bacsa Melinda, illetve Ferencz Zoltán és Siklódy Ferenc illusztrálta. A két könyvet párhuzamosan olvasta Sarány István.

Nem hiszek a véletlenekben, de olykor szembesülök azzal a ténnyel, hogy számos dolog, történés, esemény összefügg. Minap a csíki könyvvásáron megvásároltam a tragikus sorsú szárhegyi cigány-magyar/magyar-cigány költő, Rafi Lajos posztumusz kötetét, pár napra rá ajándékba kaptam vajdasági pályatársamtól, barátomtól, Léphaft Pál karikaturistától Bogdán József fehértemplomi pap-költő tragikus sorsokat felvillantó verseskönyvét.
Mindkét költővel Pali barátommal együtt ültünk egy asztalnál: Rafi Lajossal Szárhegyen, a néhai őszi újságíró-találkozók egyik estéjén, amikor a tanácskozások után az egyik kocsma teraszán szívtuk magunkba az esti friss levegőt, a körülöttünk bodorodó cigarettafüstöt, no meg a helyiek és egymás történeteit; Bogdán atyával a dél-bánáti Udvarszálláson, az erdélyi románból vajdasági magyar családanyává lett Ilonka vendégmarasztaló asztalánál, ahol a nyomasztó szórványlét napi gondjairól, a mindig pislákoló reményről beszélgettünk.
Rafi Lajosra – mikor még nem ismertük – gyanakodva tekintettünk, nem tudtuk, hogy mit akar a népcsoportja férfijainak jellegzetes arcvonásait viselő fiatalember az ismeretlenektől. Hamarosan rájöttünk, hogy társaságra vágyott, a betű, a szó bűvöletében élő emberek társaságára. Olvasottsága, a magyar irodalomban való jártassága lenyűgöző volt, Adytól idézett sorai, szakaszai mindig a helyén voltak, s a világ dolgairól markáns, határozott, olykor lesújtó véleménye volt, s minden állítását érvekkel támasztotta alá. Élmény volt vele beszélgetni, kocsmaasztalnál világot váltani.

Bogdán József Udvarszálláson, 2015-ben Fotó: Sarány István

Bogdán atya már az első pillanattól megnyerő volt. Sugárzott belőle a sokat látott, tapasztalt emberek bölcsessége, s ez határtalan alázattal társult, tudatában volt hivatásának súlyával és felelősségével. Együtt érzett, lélegzett maradék híveivel: szórványban vagy sziget-településen élő magyarokkal, a cseh nyelvvel csehül álló csehekkel, de naponta szembesült a tragikus sorsú bánáti német közösség által hátrahagyott emlékekkel.
Palival könyvet cseréltünk: ő adta a Bogdán atya könyvét, én átnyújtottam neki Rafi kötetét. A hasonlóság megdöbbentő, hátborzongató: mindkét könyv egyformán gyönyörű tipográfiáját, illusztrációs anyagát tekintve, mindkettő az anyaország határain túl megjelent magyar könyv (Rafi könyvét Kolozsvárott adta ki a Polis Könyvkiadó, Bogdán atya kötete Újvidéken látott napvilágot a Forum Könyvkiadó gondozásában). S ami a legmegdöbbentőbb volt: mindkét szerző saját magyar-cigány kettősségén tépelődik. Rafinál fájdalmas ez a kettősség: a cigányság elutasította az olvasott, magyar irodalmat kedvelő és művelő, azzal azonosuló testvérét, a magyarság pedig nem fogadta be, nem tekintette közéje valónak a sötét bőrű, nagy bajszú, civilben rézműveskedő poétát.
Bogdán atyánál a cigány származás másfajta tépelődésnek az oka: önmagát marcangolja azért, hogy miért titkolta hosszú ideig cigányságát. Az én papi batyum című versében írja: „Tévedés volt megtagadnom cigány származásomat, / még akkor is, ha ezért sok volt a lekicsinylő / kézlegyintés, a csúfolódó / szájbiggyesztés, és gyermekkoromban / a véres hurkák combjaimon, nevelőapám nadrágszíjától, / aki azt gondolta pityókás fejjel, hogy így kiverheti belőlem / a cigány temperamentumot, a cigányokra oly jellemző / szabadságvágyat. / Arra gondolt talán, hogy munkára görbítheti hátam, / mert felesége annyiszor elmondta, hogy a cigányoknak / nem görbül a hátuk, vagyis arra is lusták, hogy lehajoljanak.”
A „cigányokra oly jellemző” szabadságvágy Rafi Lajos verseiben is megjelenik, a Szövetség címűben (alcíme: átírt régi cigánymonda) ezt írja: „Az Isten szövetséget kötött a / cigánnyal, éspedig: / csak úgy lehet szabad, ha / vándorolni fog, tökéletesen szegényen. / Így épül rabbá.”
Rafi Lajos nem szabadult fel, identitásválságának rabja maradt. Rabság című versében fogalmazza meg: „Fogva tart percnyi pillanat. / Nem enged, nem vagyok szabad. / Énemben patakok ömlenek. / Fogva tart percnyi pillanat. // Mennék, de nem tudom, hová. / Utazótáskám itt marad. / Mennék, de nem tudom, hová. / Fogva tart percnyi pillanat.” Ezzel szemben Bogdán atya származásának megvallása békével töltötte el: „Amikor megtudták rólam, hogy cigány vagyok, / hömpölyögni kezdett a hír, mint kiadós eső / után a csatornákban doboló, zenélő esővíz, / beiramodott minden család udvarába, a madáritatókba, / de nem történt meg az, amitől annyira tartottam, / nem voltak megvető pillantások, sem sértő megjegyzések, / csak cigány elsőseim súgtak össze huncut mosolygással: / Dick amaro Rhasaj. Nézd, ott megy a mi papunk! / Kis, gyémántszemű hittanosaim mondatának úgy örültem, / vagy talán még jobban, mintha újabb egyházi kitüntetést / kaptam volna magától a római pápától.” (Amikor megtudták rólam)
Mindkét költő verseiből su­gárzik a magány. Ez születhet magába fordulásból, magába zárkózásból, de fakadhat a környezet elutasító magatartásából is. Bogdán József Egyedül című, kétnyelvű versében azt írja: „Piráv magne koroko / aj sam Devla csororo / aj szam Devla csororo / nájma dadoró… // Sétálok egyes-egyedül, / mint aki a múltjától menekül, / mint akit elkerült az álom, / bolyongó árny, holt apámat látom.” Rafi Lajosnál ezt olvashatjuk: „Egyre jobban fenyeget a csend. / Énemben érzem hajhullását. / Miközben lassan köszönöm / a társadalom jajgatását. // Hisz nekem is fáj ez a világ, / úgy, mint hogyha világom volna. / A csönd magában miért sajog? / – mintha belőlem szakadt volna! // Szeretni képes, élni bús, / miértek mért jajgatnak bennem? / Szakadt telek zubbonyát őrzöm. / És továbblépek megpihenve.” (A magányos)

Léphaft Pál és Rafi Lajos Szárhegyen, 2012-ben Fotó: Forró László

Szintén a magányban gyökereznek fohászaik is, az Úr közelségét keresve. „Uram, én hiszem, akár fent az égen, / földön is vannak csillagok. / Fényük, bár múló, meleget áraszt, / érettünk ragyog. / Nélküled félek, eljön a sötétség, / messzire szállnak a csillagok, / ne hagyjál itten, nélküled meghalok. / Maradjál! Ha nem vagy itten, / nem találnak énrám / megmentő angyalok.” – fogalmazott Fohász című versében Rafi Lajos. Ezzel összecseng Bogdán József Ugye átölelsz című fohásza: „Ugye átölelsz engem, Istenem, / ha ideje jő az elmúlásnak? / Ugye lesz annyi melegem, / mint egy bolondos, csahos kiskutyának? // Nincs erőm, hogy mosogassak, / majzos a hajdani mosolygós ablak, / eljárt az idő felettem, / mielőtt elmegyek, szoríts meg engem. // Ha utazom, kulcsom nem találom, / közelnek érzem a halálom. / Öreg vagyok, buta és ügyetlen, / hétfőt mondok néha kedden. // Ugye átölelsz engem, Istenem, / ha ideje jő az ébredésnek? / A sirály hirtelen felrepül, és / örül az örök égi létnek.”
Az identitás kérdése, a másik sorsának ismerete, megtapasztalása, megélése Rafi Lajosnál a cigány–magyar kirekesztő kettősségre korlátozódik – a Székelyföld e csücskében e két közösséget ismerte, e kettő között őrlődött. Bogdán József a múltjában sokszínű Bánátban szolgál, így több közösség gondját-baját ismerhette meg, élhette meg, azonosulhatott vele. Kötetében egész fejezetet szentel a hajdanán német többségű Fehértemplomnak, annak a román határhoz közel fekvő településnek, amelynek temploma, papja német volt, de magyarok is éltek ott szép számban – ott járt iskolába a verseci születésű Herczeg Ferenc és ott tevékenykedett Gozsdu Elek – mára azonban már csak szerb szót hallani az utcán: a németeket elhurcolták a háború után, a magyarok kihaltak, a csehek elhagyták nyelvüket… Bogdán atya úgy véli, hogy ő a város utolsó katolikus papja. Léphaft Pálnak mondta egy, az újvidéki Magyar Szó napilapban nemrégiben megjelent riportban: „Keresztelő nem volt, amióta itt vagyok. Csak temetésekről beszélhetek. Húsz-harminc templomba járó család van. Kettőt-hármat kivéve, mind vegyes összetételű. Egy néni volt, a Bikádi Ilona, akit teljes egészében magyarul temettem. Más magyar vagy cseh nevű hívő temetésénél tiszteletből egy kis részt mondok el csupán a megboldogult anyanyelvén, a többi, ahogy itt mondani szokták, a közös nyelvünkön, szerbül hangzik el. Fábiánon és Körtéden cseh a liturgikus nyelv, de a prédikációt szerb nyelven mondom, akárcsak Fehértemplomon, mert a csehek is elhagyták anyanyelvüket. A bábeli hangzavarhoz hasonlatos itt a helyzet.” Munkája így hát a palliatív kezelést végző orvoséhoz hasonló: nem éli meg a születés és a betegség fölötti győzelem örömét, csupán a szenvedés, a kín enyhítésének elégtételét. A már említett riportban idézi alanyát a szerző: „Itt egy egészen új világra leltem. Fehértemplom adott mondanivalót. Olyan ez, mint amikor felmegyünk a kálváriára és onnan visszatekintünk az életünkre, amely egyben keresztút is. Nekem megadatott ez a kegyelmi állapot. Szeretem megérlelni magamban a mondandót. Sorozatban írni nem tudok. Megpróbálom a saját utamat járni, ami nem más, mint a papságom. Leghitelesebben a saját életemről tudok írni, a papi hivatás árnyairól, fényei­ről. Azt például csak egy pap tudja megírni, hogy milyen misézni egy üres templomban, vagy azt, hogy hiába van kinn 25 fokos meleg, ha a templom a telet őrzi.”
Rafi Lajosnál két életerős közösség jelenik meg, Bogdán Józsefnél a múltba veszett, illetve az egyre jobban elerőtlenedő közösségek vergődése, elmúlása tükröződik verseiben, a domináns népcsoport egyeduralkodóvá válásának folyamatát ragadja meg: „A szél odakint a térdén töri a fákat. / Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely. / Torkomban érzem a vágyat: nyalintsak vele egy pohárral. // …mert igaza van, s életét megedzette / a föld meg a kín. / Szépségét érzi ő is a szónak, s a szíve / ha sír: / locsolni próbálja a torkát. // Túl a hegyen, a tüzes napot fedi / a füst. / Szép lenne itt nekem is minden, / tördel a kín. Nézem a székelyt. / Kék szemében béke hajnalok, / kezével mintha csillagokat fogna: / most faragja fából a holnapot.” (Rafi Lajos: Güdüci február); „Nyelvében él a nemzet, / cigány volt, aki nemzett, / és cigány volt, aki szült, megcsókolt, aztán kihűlt. // Hol élek, nincs már magyar, / éles és dupla kanyar, / mit bevenni nem lehet, / a pap most szerbül temet.” (Bogdán József: Nyelvében él)
A két költő verseinek közös vonása a humánum, az emberek szeretete, az emberi méltóság tisztelete, az önbecsülés és mások megbecsülése. Rafi Lajos így ír Ima című versében erről: „Adjál, Uram, örök-lámpást. / Örökfényű megbocsátást. / Ellenségnek, jó barátnak, / s nekem is, ha ez nem bántana”. Bogdán atyánál ezt olvashatjuk A püspök kezet csókolt nekem című versében: „Mikor pappá szenteltek, a püspök / kezet csókolt nekem, s ez olyan felemelő érzés / volt számomra, mint mikor a madár / kibújik a tojásból, s azon nyomban szabadnak / érzi magát, fel-felpislantva égi otthonára. // Ez a csók, úgy érzem, kigyógyította lelki / pszoriázisomat, embernek éreztem magam, / akit lehet szeretni. / Ezt a gyengédséget hiányolom az életemből, / persze nem a hajlongásokra, a kézcsókokra / gondolok, hanem a finom érintésekre, / az olyanokra, mint mikor a szellő felborzolja / a madarak színes tollát, megvillantva olykor / pihegő, forró bőrüket.”
A két költő is legrejtettebb énjét tárta elénk. Mintha csak egy asztal mellett ülnénk, barátokkal beszélgetve…