Hová vezet az utolsó út?

A végtisztességtevés emberi kötelesség. Mint ahogyan az örömhír végigszalad a családi, rokoni, baráti kapcsolatláncon, úgy száguld szerte a gyászhír is. Hogyha halálesetről van szó, akkor mindig igénybe vesszük a legmodernebb és a leginkább hatékony eszközöket. Néhány évtizeddel ezelőtt a távirat volt a legerősebb „gyász-hordozó” eszköz, mert soron kívül kézbesítették. A postásnak kutya kötelessége volt azonnal megkeresni a címzettet és személyesen kézbe adni a kinyomtatott egy-két soros, lakonikus, de annál megdöbbentőbb üzenetet, ami csak egy megváltoztathatatlan tényt, a temetési aktus helyét és idejét közölte. Ennyi bőven elég volt, a címzett és környezete tette a dolgát. A sürgöny a gyász velejárója volt, örömhírt elvétve hozott.
Mostanában mobiltelefonon kapjuk a rossz és jó híreket. A jókat várjuk, tudjuk, számon tartjuk, de a negatívumok – még akkor is, ha számítunk rájuk – váratlanul sújtanak le. Éjjel kettőkor, vasárnapi ebéd közben, munkaidő vagy az éj leple alatt.
Pár napja közeli rokonunk halálozott el. Nyilván, azonnal mozgósítottuk a családot, a közelieket és a távolabbiakat, hogy ki kivel megy, hánykor találkozunk, ki rendeli meg a koszorúkat, melyik autóba hányan ülnek, s ilyenek. Megvan a gyászmunkának is a logisztikája. Olajozottan és gyorsan haladtunk minden részlettel. Amióta öregedni kezdett a társadalom, valóságos iparágak jöttek létre a temetkezési szolgáltatások területén, gyors, pontos és folyamatos nyitvatartás mellett elérhető minden.
A temetés előtt, a gyászháznál, amikor találkoztunk a legközelebbi hozzátartozókkal, nem a váratlan és kegyetlenül bekövetkező halálról beszéltek, hanem a sírhely körüli bonyodalmakról. A rokonok vegyes házasságban élték le életük nagy részét, több mint ötven esztendőt. Olyan városban, amely katolikus többségű. Itt a protestáns jöttmentnek számít. Amikor felkeresték az illetékes lelkészi hivatalt, ahová rendszeresen fizették az egyházfenntartási hozzájárulást – mert felekezeti fenntartású a temető –, gyorsan kaptak egy kíméletlen eligazítást a más vallásúak eretnek mivoltáról.
Hogy nyomasztja-e még a római katolikus klérust a Székelyföldön a reformáció fél évezredes évfordulója évében a vallások szétszakadása, nem tudjuk pontosan. A katolikus tömbben azonban, lám: előfordulhat ilyesmi. Bár alig néhány nappal, talán egy héttel azelőtt tartották országszerte a megemlékezéseket, amikor – a megbékélés jegyében – üzentek egymásnak, kiálltak a terekre az ökumené szellemében, és látszólag túllépve a korlátokon: együtt voltak. Testben és lélekben egyaránt. Vagy mégsem? Csak egy műsor volt az egész?
Schneider von Weismantel német katonatiszt svéd szolgálatban tartózkodott Moldvában 1714-ben. Az utazó delegáció egyik svéd tisztje elhunyt egyik faluban, és Weismantel hiába kért, nem kapott engedélyt a pópától, hogy a helyi temetőben elhantoltathassa. Azzal érveltek a helyiek, hogy a feltámadáskor ez a protestáns lélek – akinek a helye mindenképp a pokolban lenne – törvénytelen módon elvegyül majd a görögkeleti igaz, megkeresztelt helyiek között, és velük lakhat majd a Paradicsomban, hiszen a község tagjai az üdvösségben nem egyéni érdemeik, hanem a sorsközösség mentén részesülnek.
A mi esetünkben, itt és most ez a dolog elrendeződött. Megenyhült a plébános szíve. A tüske azonban ott maradt a hozzátartozókban. Talán örökre.

Simó Márton